Valahogy vége lett. És tényleg, komolyan mondom, nem tudom hogyan és miért. Csak úgy egyszerűen. Katartikus, a gyászfolyamat fájdalmát legalább enyhítő beszélgetések, feloldozás nélkül. Lesütött szemmel bűneimet fejemre olvasón vagy hetykén, szemembe köpött vádak, magyarázat, megbocsátás nélkül.

Az idő jó doktor. Minden sebet behegeszt. A mélyeket is. Ezt is. Csak a belül gomolygó, sűrű, sötét semmire nem tud orvosságot. Legfeljebb beletörődéssé szelidíti az indulatokat, a belső csendet meg beszédes hallgatássá. 

… Munka van. Fáradt vagyok. Felállok a géptől, kimegyek az utcára megfüröszteni arcom az őszi napfényben. Rágyújtok. A nap jutalomjátéka ez, a sárga levelek közt átszűrődve incselkedik velem. Finoman megérint, mint egy öregasszony, ‘kinek már fogytán az ereje, de ráncos kezével még végigsimít arcomon.

Töltekezem egy darabig, nehéz búcsút venni a novemberi tavasztól. Mire visszatérek íróasztalomhoz, telefonom egy nem fogadott hívást jelez. Biztosan valamelyik ügyfél… – gondolom. 

A kijelzőn viszont az Ő neve áll. Hívott és én nem voltam ott. Elszalasztottam, hogy magyarázatot adjon, hogy veszekedjünk, hogy kibéküljünk, hogy sebeket tépjünk fel, hogy harakirit kövessünk el, hogy tiszta lappal kezdhessük, hogy szót értsünk, hogy megbékéljünk. Fejben ezerszer lejátszom a soha el nem hangzott dialógust. Kérdezek s felelek magamnak. Feszült leszek, sebzett, megbántott, flegma, bizakodó, engedékeny, boldog. Közben emlékeztetem magam: Ő legalább megtette az első lépést. 

Nem kérdés, mit kell tennem. A telefon után nyúlok, hívom a számot. Sokáig csörög, közönyösen, kijózanítón. Nem szól bele senki.

Visszaáll a világ rendje. Csak félretárcsázott.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Kolovits elvtárs letette a telefont, mindig ideges arcán oldalt táncolni kezdett egy izomköteg. Megnyomta a titkárnő hívó gombot, mire kinyílt az ajtó és belépett Ilona, akit felettébb előnyös külseje miatt csak Szép Ilonkaként emlegettek a munkatársak. – Ilona kérem, hívja fel nekem Zagyvai kartársat! – adta ki az utasítást Kolovics. 

A nő kifordult és kapcsolta az igazgató elvtársnak az üzemi párttitkárt. A vonal végén erőltetett heherészéssel köszönt be a hívott. –  Pénteken látogatást tesz itt a miniszter elvtárs. Addigra szedd rendbe ezt az istenverte üzemet!  –  kezdett bele üdvözlés nélkül Kolovits. A vonal végén fojtott csend következett, mire az igazgató elvtárs egy hosszú mondatba fogott, amibe a népgazdasági érdeket, az ötéves tervet, a munkásosztály dicsőséges harcát aztán meg a fényes jövőbe menetelését is beleszőtte valahogy. Végül azt is hozzátette, hogy ez a találkozó neki személyesen mennyire fontos. 

Zagyvai pár perc múlva már Sarkadit, a szakszervezeti főbizalmit hívta és viccesen kiadta az ukázt. – Péntekre az összes szövőgép úgy ragyogjon, mint a Lenin szobor töke az előcsarnokban! –  Sarkadi gyomra erre maroknyira ugrott, mert tudta, hogy ha a párttitkár humorizál, akkor nagy baj van.

A szakszervezetis a szövöde brigádvezetőjét, Hunyadinét tárcsázta. Az csak nagysokára vette fel a telefont, a zakatoló gépektől nem hallotta a csörgést. Ám, mikor végre felemelte a kagylót, akkor sem lett sokkal okosabb. Foszlányokban eljutott hozzá valami a péntekről, a miniszter elvtársról, meg valamiféle új partvisokról, de a fejében nem állt össze a kép. 

Nemsokára azonban Sarkadi kartárs személyesen csörtetett be eligazítani a fejkendős asszonyokat. Mondandójában újdonság talán csak az volt, hogy a televízió is elkíséri a miniszter elvtársat. –  Nagy nap lesz ez nekünk! Takarítsák ki az üzemet! Csillogjon minden sarok, vakítson az a linóleum! Szabados kartárs majd a karbantartókkal fényesre suvickolja a szövőgépeket. Minden asszony tiszta köpenyt és fejkendőt vegyen! A takarításhoz a raktárból vételezhetnek három darab új partvist – sorolta egy szuszra, de a lelkesítőnek szánt beszéd csak lehajtott fejű szövőnőket meg olajos képű, egykedvű melósokat talált. 

Sértetten elviharzott a szónok, Hunyadiné maradt ott a gyűrött arcú, dagadt bokájú lányokkal, asszonyokkal. A kilátásba helyezett túlórához meg a miniszter elvtárs érkezésével járó felhajtáshoz nemigen fűlött a foga senkinek. A brigádvezető tanácstalanul állt a szövödei dolgozók gyűrűjében. De Hunyadinét nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Úgy ismerte a néplelket, ahogy senki. Látta, hogy ebben a csatában neki érvként a népgazdasági érdeknél meg a szocialista tervgazdálkodás fontosságánál valami nyomósabbal kell előrukkolni. 

Egészen közel hajolt az unott szövőnők karéjában leghátul ácsorgó Balla Franciskához, aki vértelen szájával meg valószerűtlenül hóka bőrével egészen beleolvadt a szövöde hátterébe. A brigádvezető az átlátszó lány arcába súgta: – Na, mi van? Mit tudom én, ha idejön a televízió és valami filmrendező meglát téged, akár még filmcsillag is lehetsz, meg minden! Na, nem hallod? Kapkodd a lábad!…Franciska arcán halvány grimasz futott végig, sarkon fordult és a többiekkel együtt, lehajtott fejjel visszatért a munkájához. Nem mondott az semmit, csak műszak után hazafelé befordult az illatszer- és vegyiáru kereskedésbe.

A kérdéses napon megérkezett a miniszter elvtárs. Három nagy kocsi hozta őt és a többi öltönyös embert, két másik meg a tévéseket. A delegáció majdnem akkora feltűnést keltett aznap, mint Balla Franciska, aki mára hollófeketére festett haját gólyafészek nagyságú kontyba tűzte, és bőkezűen bánt a szemére kent kék festékkel is.

Ki is szúrta őt az operatőr. Miközben ráirányította kameráját, arra kérte a lányt, hogy ne a jobb, hanem a hanem a bal kezével fűzze be a szálat a gépbe, mert úgy majd jobban látható a munka a képernyőn. Szegény lány a suta kezével ügyetlenkedett, minduntalan elszakadt a szál, mégis elpróbáltatták vele vagy tízszer. Végül feladta a kamerás ember és csak annyit mondott, hogy akkor inkább mosolyogjon bele a masinába.

Franci ki tudja mire gondolt, tán’ pont Hunyadiné szavai jutottak az eszébe. Csípőre tette kezét és véznácska bal térdét keresztbe a jobb elé húzta. Nagy igyekezettel csücsöríteni is próbált, miközben bal kezével oldalt támaszt keresett a szövőgépen. Egy bizonytalan pillanatig úgy pózolt a rettenetes magas szárú cipőjében, ahogy Lollobrigidától látta a moziplakáton. A kameraman látva ezt kihajolt a masina mögül, száját valami mosolyfélére rántotta, aztán továbbállt.

Aznap este a kollektíva a televíziót nézte. A híradóban benne volt, amint Kolovits igazgató elvtárs a kelleténél hosszabban rázza a miniszter elvtárs kezét, majd Zagyvaival együtt belépnek a felzászlózott gyárépületbe. A következő snitten már a véget nem érő gyártósorokat mutatta a kamera, köztük feltűnt Sarkadi és egy villanásnyi időre Hunyadiné is. De Franciska nem volt sehol. A szövőgyár láthatatlan üdvöskéjét kivágták a filmből.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

A jellegzetesen fanyar, a saját nyomorunkból is viccet csinálni képes pesti humor néhány évtizede még világhírű volt. Talán épp azért, mert nemcsak a magunk baján, de bizonyos fennkölt, „szent dolgokból” is képesek voltunk tréfát űzni. Mert ugyan mi lehet annál nagyobb bátorság, mint szemberöhögni a halált?

Eközben fura mód, ezek a mégiscsak valahogy ízléssel kifigurázott “szent tehenek” mégsem veszítettek magasztosságukból, mert hogy annak a humornak mindig olyan „érted haragszom, nem ellened” íze volt.

Mostanában meg – úgy veszem észre – kikopott belőlünk az önmagukon nevetés képessége. (Tudom, sok oka lehet ennek.) Mintha mára csak a másik magyar sajátosságunk, a végtelen borúlátás maradt volna a szikkadt pogácsa mellett a tarsolyunkban. Így hát elmélázunk a világ folyásán és belezokogunk a nagybőgőbe. Most következő történetem éppen ezért egy “szent tehénről” szól, talán csak napjainkra reflektálva, vagy azért, mert nem áll jól nekem a sírás.

A kollégiumban mindenki tudta rólam, hogy nagy állatbolond vagyok. Így aztán, amikor a folyosón lakó egyik egérfóbiás lányt névnapjára egy fehéregérrel lepték meg a szobatársai, pár perc múlva már az ajtónkon kopogtatott.

Kázmér tehát beköltözött az íróasztalomra egy méretes dunsztosüvegbe. Nem volt benne semmi különös, nem volt egy Csengettyű úr. (Stephen King: A halálsoron c. regényéből) A legnagyobb kunszt, amit ez a fehéregér fel tudott mutatni, maga a létezése volt. 

Hétvégente dunsztosüvegestől költöztettem haza, majd vasárnap vissza a koleszba. (Hogy otthon a macskám micsoda pszichopata “Egyszer úgyis az enyém leszel!” mosollyal ült az uborkás üveg tövében, többszörös hátsó kamrai szívinfarktust előidézve a szerencsétlen rágcsálónak, arról majd talán egyszer később mesélek.) 

Szóval, szorgalmasan logisztikáztam ide-oda az apró jószágot üvegestül, mígnem egy pénteki napon híre nem kelt, hogy a szobánkban orbitális házibuli készülődik. Nekem pont halaszthatatlan dolgom volt odahaza, de gondoltam: megspórolom magamnak és a távolsági busz utazóközönségének a Kázmérrel való közös zötykölődés örömét, így szobatársaim gondjaira bíztam az ártatlant.

Kap enni, inni. Mi baj lehet? – gondoltam én. S erre a dőre költői kérdésre vasárnap meg is kaptam a választ.

Hogy mi történt a távollétemben, azt fedje jótékony homály! Az viszont biztos, hogy egy új Kázmér fogadott. Az addig “patyolatfehéregér” most selyemcukor színekben virított. Nem állítom, hogy nem állt jól neki az almazöld és rózsaszín bunda, de engem erősen meglepett. 

Csak kis, fekete gombszemei ragyogtak úgy, mint azelőtt. Lehet, hogy az életközepi válság nála is előhozta az erőteljes önkifejezési vágyat, de valószínűbbnek tűnt, hogy a buli tetőfokán valaki befestette szegény párát.

Nem sokkal később a tankörünk fiú tagjai bűnbánó képpel álltak előttem és bevallották, hogy “ Magyar kollégiumba, magyar egeret!” felkiáltással ők pingálták nemzetiszínűre a nyomorult állatkát. Az meg csak tűrte a meglehetősen markáns, nacionalista hevületből fogant dizájnváltást.

Lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy temperával nekiestek a “fehér vászonnak”, élő kokárdává változtatva az ügy kárvallottját, ám ennél sokkal jobban foglalkoztatott az a kép, ahogyan később csoporttársaim igyekeztek visszaállítani –a végeredményből ítélve kevés sikerrel – az eredeti állapotot. 

Kollégiumunk mosdója sok mindent látott már. Azt viszont megkockáztatom – bár nem tudom, azóta mit hozott a világ –, hogy az egérfürdetés mégis ritkaság számba ment. A történet résztvevői szerint az intézmény férfi hallgatói hosszú órákig görnyedtek a mosdó felett és egy flakonnyi tusfürdővel próbálták eltüntetni a trikolórt a jobb sorsra érdemes állatkáról.

Hát, így esett, hogy életemben összesen két egerem volt. Egy “gyárilag” hófehér meg egy kopottas nemzeti színű.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Apja épp a konyhában beszélgetett gyerekkori barátjával, aki –  ki tudja miért –  a kissrác keresztapja lett. A gyerek sose értette, hogyan hozta közös nevezőre a sors ezt a két, teljesen különböző embert, akiket pár hónap és egy világ választott el egymástól. A halk szavú, keveset beszélő dolgost, meg a nagyhangú, iszákost.

Előbbi – már, ha egyáltalán megszólalt – szívesen beszélt a munkájáról, arról, hogy minek fog neki abban a pár esztendőben, ami még hátravan. A másik, miközben jót húzott a fröccsből, átkozódva szidta a rendszert, a feletteseit, a feleségét meg az udvari ecetfát, mert mindegyik kiirthatatlan.

A kiskölök ösztönösen távol maradt ezektől a beszélgetésektől. Úgy érezte: a konyhában a viaszosvászon asztalterítő meg a félig meddig idegen férfiból áradó boldogtalanság egyformán ragadós. Inkább behúzódott a nagyszoba sötétjébe és bűvös kockájával játszott. Az ominózus darabot kedvenc nagynénjétől kapta alig egy pár órája. A magas, elegáns, szemüveges, mindig kissé szigorú nézésű tántitól. 

A tánti valahogy nagyon ismerte a gyermeki lelket, ezért aztán az ajándékai mindig telibetrafálták a kisfiú szívét. A legérdekesebb mesés és ismeretterjesztő könyveket meg a legklasszabb játékokat tőle kapta. Másnap aztán a kissrác büszkén vitte be az osztályba, hogy egy kicsit ő is menőnek érezhesse magát olcsó trevira pulcsijában meg kopott bársonynadrágában a farmeres nagymenők között. Persze, azoknak már régen megvoltak ezek a nagyszerű könyvek, játékok, tán’ meg is unták őket. Mégis jó érzés volt egy pillanatra bekerülni a kiváltságosok közé.

Eszébe jutott, hányszor sóvárgott a bűvöskocka után, amikor tehetősebb osztálytársai forgatták azt az udvaron. Kirakni persze egyik sem tudta, inkább átragasztották a színeket jelző matricákat, de azért imponált neki, ahogy babráltak vele. És most tessék, itt van! Néhány hónapos késéssel ugyan, de ma délután ő is egy vadonatúj, kartonpapír csomagolású bűvöskocka büszke tulajdonosává vált. 

Kis kezével tekerte, csavarta. Még be kell melegednie, nem fordul olyan könnyen, mint a többieké. De ő majd megszelidíti, kézhez szoktatja – gondolta. 

A játék finoman csikorgott és jóleső ragasztó szagot árasztott. Ugyan kicsit akadozott, de egy óvatos mozdulat után egedelmesen fordultak az élek. Aztán egyszer csak, se szó se beszéd darabokra esett a kezében. Értetlenül nézte a gyerek, hiszen szíve minden gyöngédségével nyúlt a holmihoz, nem lehet, hogy ő tette tönkre!

Mindegy, a darabok a dohányszín szőnyegen szerteszét gurultak. Könnyeivel küszködve szedte össze őket. Kezében csak az idom lelkét jelentő kereszt maradt, csupaszon, vádlón. Kicsinyke ujjaival darabról darabra rakta össze a játékot, mígnem megint egésznek, megint tökéletesnek tűnt.

Kipróbálta, tekert egyet rajta, de alighogy hozzáért, ismét atomjaira hullt. Kezdte elölről, most már jobban figyelve. Ekkor vette észre, hogy egy aprócska műanyag alkatrész megadta magát. Az, amilyen picurka volt, olyan fontos feladatot töltött be: ő fogta össze középen a tartó elemeket. És most ez itt, törötten kandikált a tenyerében. Nem volt mit tenni. Sokadszori nekifutás után a kisfiú végül feladta és kisomfordált a konyhába. A kocka el volt vetve.

A nagyhangú épp trágár viccet mesélt, közben fuldoklott a röhögéstől és a bagótól. A cigarettafüstöt vágni lehetett a lámpa alatt. A gyerek odaállt apja elé, némán mutatta a tönkrement játékot. A férfi ránézett, majd a színes halomra emelte tekintetét. Nem szólt. Szólt helyette a nagyhangú.

– Há’ tönkretetted? Mi’ csinátá’ vele, hogy így tönkretetted?

Ekkor törött el a mécses a kissrácnál. – Én nem csináltam vele semmit. Csak játszottam vele, forgattam és akkor egyszer csak… 

A nagyhangú csak nézte a viaszos vászonra leszórt maréknyi színes kockát. Értelmezni próbálta a látottakat. A másik viszont megforgatta kezében a sérült, kereszt alakú darabot. Látszott, agytekervényei már térben legózzák össze a nagy egészt. Végül felállt, eltűnt egy fél órára a sufniban, hogy drótból csináljon új lelket a játéknak. Amikor elkészült, a kocka kicsit nehezebben, hangosabban csikordulva fordult, de megbízhatóan tartott. 

A kiskölök a konyhában várt egy sámlin. Nem nézett a nagyhangúra. Úgyis hallotta, amint –  egy erős hangulati váltás után –  épp rég halott anyját siratta. A férfinak folyt a könnye és folyt az orra.

Apja a konyhába lépve a kissrác kezébe nyomta a megreparált kockát. – Most már működik – mondta. Felderült a könnytől maszatos arc, a tömpe gyerek ujjak szeretettel fonták át a visszakapott kincset. A másik férfi alig észrevehető rosszallással nézte a játékot, nem értette, mi lehet ebben a jó. Aztán, mintha a sok gondolkodástól fény gyúlt volna a fejében, ráförmedt a gyerekre:

–  Na, jó’ van! Most má’ sztán többet ne tekergesd! Nem arra való!

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.  

A napokban egy panellakás hirdetést sodort elém a Facebook. Talán azért kattintottam csak rá, mert néhány hete mi is piacra dobtuk a miénket, Zuckerberg algoritmusa pedig úgy gondolta: hasonló a hasonlónak örül. (Apropó, eladó a lakásunk, ha érdekel! 🙂 )

Nos, örömöt nem annyira, de egy finom kis dejavu érzést azért éreztem, mert a képes hirdetés alatt percek múlva megjelentek a vitriolos, (nem akarom szofisztikáltabban írni) prosztó stílusban megírt kommentek. “Horror áron van; Mit képzel ez magáról, hogy ennyiért akarja eladni a lakását? Ennyiért már kacsalábon forgó, medencés kecót veszek Taktaharkányban!” stb. stb. Nagyjából 20 ilyen stílusú kommentre jutott egy, ha nem is dicsérő, de legalább objektív, a piaci kereslet-kínálat törvényeire utalást tevő vélemény.

Mivel – néhány héttel korábban magam is részt vettem egy ilyen turista útnak álcázott kanosszajáráson – megnéztem azokat, akik billentyűzetük fedezékéből bátran lőtték ki a teljes tölténytárat a hirdetőre. Nem hiszem, hogy nagyon megalapozott szociológiai véleményt teszek, de nekem úgy tűnt a képeik alapján, hogy nemhogy a szóban forgó ötven négyzetméteres panel, de egy darabig még egy jobb kiállású garázs is csak álom marad nekik.

Vagy nézzük azt az ismerősömet, aki sok évnyi hajfestés után úgy gondolta, most már felvállalja ősz haját. Rokonok, barátok, kollégák estek neki és ki-ki vérmérsékletétől függően „öregasszonyozta, vénasszonyozta, nyanyázta, igénytelenezte” le a hatvanas éveire a természetes megjelenés mellett döntő hölgyet.

Aztán ott van az a nők megszépítésére specializálódott vállalkozó, aki épp e cikk megírása előtt írta ki a Facebook falára, hogy elege van a fanyalgókból, akik minden fotóval közzétett munkája után szorgosan bekommentelik, hogy photoshop az egész és hogy szakértő kezek jóvoltából megszépülni csak ócska imperialista trükk. A vállalkozó – a hitelrontók nagyszámú jelenléte miatt –  bejelentette, hogy eddig tartott a türelme, a jövőben ezeket a rosszakarókat törölni fogja az oldaláról.

De menjünk tovább! Szinte bármilyen tévéműsorról esik szó a közösségi médiában, falkában jelennek meg az adott produkciót becsmérlők. Hogy nézhetetlen, hogy színvonaltalan, hogy az utolsó pillanatig várva sem hozott semmi újszerűt a műsor. És egyébként is, kritikán aluli az adott tévé kínálata, meg úgy általában a televízió száz akárhány csatornáján nincs egyetlen nézhető film sem. (És ezek szerint nemcsak hogy nézhető műsor nincs azon az átkozott készüléken, de még egy “off” gomb se…)

Hosszan sorolhatnám még az ehhez hasonló történeteket, de minek. Mindegy, hogy gazdaságpolitikáról, oktatásról, egészségügyről (no, arról pláne!) van szó, mindig számíthatunk a szakértői segítségre. Mindannyiunknak megvannak ezek az élményei. 

És tudjuk, hogy nem azok fognak online panaszkönyvet nyitni, akik egy-egy termékkel/szolgáltatással már pórul jártak! Nem, itt nem arról van szó, hogy egy merő jóindulatból, humanitárius célzattal meg kívánják óvni a gyanútlanokat egy csaló, nyilvánvalóan lehúzós kamu cuccal házaló, piramis játékos vállalkozótól. Ha így lenne és valóban emberbaráti indíttatással figyelmeztetnék a közt, azt akár a cég értékelésénél is megtehetnék a megfelelő felületeken – emberi hangon. Főhőseinknek, vagyis inkább antihőseinknek viszont nem ez a motivációja.

Ez itt kérem a kritikus tömeg kritikus tömege. Az a frusztrált, a tehetősebbekre, a kevésbé jómódúakra, a fiatalabbakra, a nyugdíjasokra, a vállalkozókra, az alkalmazottakra, a gyerekesekre, a gyerektelenekre, a házasokra, a szinglikre, a dolgozókra és a munkanélküliekre egyként haragvók halmaza, amely képtelen örülni a másik örömének/sikerének, vagy amely legalábbis DNS-ébe kódoltan nem tudja tudomásul venni a másik “másságát” – és másság alatt most az enyémtől eltérő élethelyzetet értem –, vagy ha ez végképp nem lehetséges, legalább képes csendben maradni. Nem. Ez a kisszerű kisemberek halmaza össztűz alá vesz mindenkit, aki egy kicsit is kilóg az ő világképéből.

Tölt, lő, majd békésen álomra hajtja fejét: ma is maradandót alkottam felkiáltással. És valóban… Még sokáig epe ízt érzünk a szánkban egy-egy ilyen vérbe mártott pennával írt hozzászólás után.

Jelen írásom nem azért kívánkozik most ki belőlem, mert láttam (kaptam) néhány megkérdőjelezhető hangvételű véleményt. Ez nem lepett meg, hiszen ismerjük ezt az embertípust. Ami viszont igenis megdöbbentett, az a jelenség léptéke. Annak az embertömegnek a nagysága, amelyik saját nyomorával nem tudván mit kezdeni igényesen a közösségi médiában porlasztja szét frusztrációját. 

Nem az egyes ember, régesrég megénekelt “ha az én tehenem megtér az Úrhoz, dögöljön hát meg a szomszédé is” alapállása a nóvum. Itt az ipari méretekben megjelenő vegytiszta, bicskanyitogató irigység, rosszindulat, hovatovább ártani akarás az, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg a felismerés nyomán felsejlő kérdések sokasága… 

Mennyi szőnyeg alá söpört kisebbségi komplexus, gyötrelem, kell ahhoz, hogy a jelenség így, ily’ mértékben buggyanjon ki? És ha már így van, ez a temérdek rosszindulat milyen látleletet ad egy ország mentális, pszichikai állapotáról? Az “emúttnyócév”, ötven, száz vagy még több év keserve tör emígyen felszínre?

Ez az a sokat emlegetett “jól odamondunk, majd sikkesen odébbállunk, hadd főjön a saját levében a címzett” magyar virtus, csak most már internet és a fene essen bele klaviatúra is adatott hozzá mindenkinek? Tényleg boldogabb lesz a társadalmunk, ha naponta tövig megforgatjuk egymásban a konyhakést? Mikortól és főleg mitől lettünk ennyire pitiánerek, mérgezettek? És ha ezekre nincs érdemleges válasz, nem lenne-e járható út, ha egyszerűen csak megtartanánk magunknak a véleményünket? Elvégre, bármiről bármit gondolni szabad. … Még.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

A férfi előveszi a cipőkefét és lassan elkezdi kipucolni a cipőjét. Szép, fényes bőrcipő, olyan, amit csak jeles napokon visel az ember. Kezére húzza a lábbelit, nagy műgonddal fényesíti. Szereti a cser szagát, élvezi, ahogy kezétől engedelmesen meglágyul az anyag. Elmerül a műveletben, gondolatai szanaszét futkorásznak.

Az ágyra már ki van terítve az öltöny. Sötét, hajszálcsíkos. Nem az a nagyon puccos fajta, de ünneplőnek mára ez is megteszi. Végül is nincs ok a hivalkodásra. És ott van gondosan rollniba tekerve a nyakkendő. El is képzeli magát fessen, arcszesztől illatosan, és megállapítja, hogy tulajdonképpen nem is olyan vészes a látvány.

Ekkor ötlik az eszébe Amaz. Nem, nem az, aki a másik szobában készülődik reggel óta. Hanem az a Másik. Akit a múlt csütörtökön megint meglátott. Szalmaszín hajával, szeplős arcával meg felhős kék szemével kirítt a tömegből. A nő, aki annyira más, annyival rejtelmesebb, mint Emez.

A cipőkefe megáll a férfi kezében. Nem akarja, hogy a mozdulat elvonja a figyelmét a pillanatról. A gondolat, hogy ha csak fejben is, de kettesben maradhat vele, csiklandozza. Izgalom fut végig a gerincén.

Kívülről látja magát, ahogy múlt csütörtökön egy cukorkás bódé takarásából leste a nőt. Mohón figyelte mozdulatait, ahogy válogat a piaci árus karalábéi közt. A deszkák mögül egészen kihajolt, így még jobban megleshette, ahogy szelíd mosolyával elbeszélget a kofával. Úgy rémlik, még az ismerős, őt körüllengő levendula kölnit is érezte, de valószínűbb, hogy csak a képzelete játszott vele. A nő persze most sem vett észre semmit, így ez a pár perc önző módon csak az övé maradt.

– Ne felejtsd el a virág kitűzőt! Ott van a kis asztalon – hallatszik a másik szobából egy határozott hang.

Mint akit rajtakaptak, úgy rándul össze a férfi. Ismét felemeli a cipőt és erősebben, szinte dühösen kezdi dörzsölni. Az ablakon beáramló fény megcsillan a bőrön, a keze már szinte fáj, de ő megszállottan folytatja tovább.

Felveszi a hajszálcsíkos öltönyt meg a fényesre suvickolt monkot. Gomblyukába szúrja a margarétából kötött csokrocskát. Megáll a nagy tükör előtt és farkasszemet néz a másik férfival. Menni kell – mondja ki félhangosan és elindul.

A virágokkal dúsan felcikornyázott autó pár perc múlva kettejükkel már a kis kápolna előtt fékez. A templom bejáratánál még észrevesz egy homályos foltot a frissen takarított cipőjén. Lehajol, megnyálazza zsebkendőjét és dörzsölni kezdi, de a makula csak nem akar eltűnni.

Végül felegyenesedik, kihúzza magát, felszegi fejét, mint a legyőzöttek, és karján Emezzel belép a templomba. A padokból mindenfelől ismerős, ráncos öregemberek és rettenetes frizurájú öregasszonyok bólogatnak felé mosolyogva. Pont úgy, mint ahogy azokra szoktak, akik ötven évvel az első után megismétlik a fogadalmukat.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Nagyjából ötödikes lehettem, amikor egy nyári úttörőtáborban egy ismerkedési esten (Istenem, már a név is gyönyörű, hisz’ ki a bánattal ismerkedhettem volna össze, mikor valamennyi táborozó iskolatársamat jól ismertem?!) a tanári instrukció szerint egy saját gyártású vidám jelenetet kellett előadnunk. A szöveget meglepő módon én írtam, ám az első olvasópróbán kiderült: a szövegkönyvvel gondok vannak. Egy többszörösen összetett mondatba tört bele az egyik szereplő bicskája. Állította, a leírtak értelmetlenek. Engem a sírás kerülgetett, mert ezerszer átolvasva is éreztem, az a pár sor úgy jó, ahogy van. Csak értelmezni kell. Ezt viszont a másik fél erősen vitatta.

Akkoriban a táborokban a pedagógusok munkáját szobaparancsnokként nyolcadikasok segítették. Egyiküket kértük meg, hogy legyen döntőbíró ebben a nagy horderejű kérdésben. A higgadt, kamaszkora ellenére meglepően bölcs lány elolvasta a gömbölyű betűkkel írt, szövegszerkesztő híján számos áthúzással (firkálással) tarkított szövegemet. Felvonta szemöldökét, majd hangosan, tagolva elolvasta még egyszer és kimondta a verdiktet: Nincs ezzel semmi baj, jó ez így!

Most bitang ütős lenne ide az a mondat, hogy ez volt az a pillanat, amikor ráfordultam a szövegírói pályára, de ez egyszerűen nem igaz. Az viszont igen, hogy ekkor szembesültem először a ténnyel, miszerint az értő olvasás képességét nem alanyi jogon osztogatják. Arra meg, hogy az ebből fakadó meg nem értettség még sokáig kísérteni fog, egyáltalán nem gondoltam.

Sok-sok évvel később, amikor már szövegíróként kerestem a kenyerem, egy hasonló történetbe futottam bele. Egy vállalat zsenigyanús, ám a két mondatnál hosszabb szövegek terén komoly kihívásokkal küzdő vezetőjétől kaptam lesújtó kritikát. Értelmetlen, zagyva, használhatatlan – jelentette ki egy cikkről – én pedig nem értettem, hogy mi lehet a baj, hiszen az általa elmondottak alapján íródott az én olvasatomban nagyon is világos, közérthető anyag. 

Kocsiból, vezetés közben hívott, így a szöveg tüzetes átnézése érthető okokból szóba sem jöhetett. Áthidaló megoldásként azt javasolta: mondatról mondatra olvassam fel neki a szóban forgó cikket, hogy kiderítsük, hol sántít. Én pedig mint egy telefonos mesemondó, lassan, hangsúlyozva, a mondatokat szépen tagolva felolvastam neki a szöveget. 

Bár előzetesen nyomatékosan kértem, hogy amennyiben problémás részhez érünk, azonnal állítson meg, furcsamód egyszer sem szakította meg “felolvasó estemet”. A cikk végére érve aztán lakonikusan csak annyit mondott: Ja, ez így teljesen jó! – és bontotta a vonalat.

Nem vonnék le ebből a két történetből messzemenő következtetést, ha nem érezném azt, hogy az értő olvasás komoly bajban van mostanában. A szakemberek már régóta rángatják a vészharang kötelét, mondván: elfelejtünk olvasni és amit olvasunk, azt se fogjuk fel igazán. Az értelmezést megkövetelő nyomtatott információval szemben rakéta sebességgel törnek előre a különösebb gondolkodást nem igénylő videós tartalmak, ahol előrágott formában, a folyamatból kivonva a fantáziát és az agyi munkát tálalják fel nekünk az ismereteket.

Szép számmal akadnak váteszek, akik évtizedek óta temetik a könyveket és úgy általában, a Gutenberg-galaxist. Fájdalmas belátni: lehet, hogy nekik van igazuk. Ezt a sötét jövőképet festik még darkosabbra az évenkénti PISA jelentések, amelyek a magyar diákok olvasási készségéről adnak ki gyászos bizonyítványt. Példaként álljon itt egy pár évvel ezelőtti, a matematika kompetencia mérésére hivatott feladat, amelyben táblázatból kellett kiolvasni egy kosárlabda bajnokság eredményét.

Nem volt semmi faxni, nem kellett százalékot számítani, sem összeadni, logaritmust venni és egyébként is, az égegyadta világon nem volt szükség semmilyen algebrai hókuszpókuszra, csupán a mellékelt tabella alapján kellett kiválasztani a résztvevők közül a legtöbb pontszámot elérőt. Ijesztő, hogy a többségnek ez nem sikerült. És nem azért, mert nem tudták, hogy öt szám közül melyik a legnagyobb, hanem mert magát, a kétsoros szöveges feladatot nem voltak képesek/hajlandók értelmezni.

Ma, amikor a majdani gazdasági megtérülés alapján (?) próbálják összemérni a reál és a humán tantárgyak fontosságát, hajlamosak erről elfeledkezni a szakértők. Mint ahogy arról is, hogy az élet ritkán kínál olyan vegytiszta helyzeteket, ahol csupán számok, képletek szerepelnek arra várván, hogy kezdjünk velük valamit. Mintha nem vennének tudomást arról a tényről, hogy ezek az egzakt dolgok a leggyakrabban szövegbe ágyazva kerülnek elénk. És ha a szövegértési vakfoltunk miatt nem vagyunk képesek felfogni a feladványt, a számokkal, képletekkel, állandókkal sem jutunk majd beljebb. 

Nyilván, szövegíróként munkaköri kötelességem védeni a mundér becsületét. Ám, ha más lenne a foglalkozásom, könyvszerető emberként akkor sem vonnám kétségbe az értő olvasás szükségességét és létjogosultságát, mert hiszem, szeretném hinni, hogy a nyomtatott információátadás még jó ideig az életünk része marad, a bevásárló cetlitől a használati utasításon és gyerekünk bájos ákombákomjain át a kedvenc regényünkig. Mert a szöveg – legalábbis erősen bízom benne – bármivel is íródott, nem radírozható ki a kultúránkból.

És a végére még egy eset, ami lehet, hogy túlmutat önmagán… A minap egy cikk jelent meg az egyik portálon a tíz legjobb szerelmes filmről. A jól összeszedett kis anyag végén a szerző arra kérte az olvasókat, hogy egészítsék ki saját olvasmány- vagy moziélményeikkel a felsorolást. Csakhamar kommentek tucatjai sorakoztak a poszt alatt. Az egyik hozzászólás egy könyv és az abból készült film viszonyát boncolgatta.

A hozzászóló egyértelműen utóbbira tette a voksát, mondván: a kissé zavaros, keszekusza írott történetből a forgatókönyvírónak sikerült egy jól követhető, izgalmas cselekményt kihámoznia, amit aztán a rendező a maga eszközeivel tökéletes filmmé formált. A hozzászóláshoz pár percen belül érkezett egy lelkes válasz, nagyjából ezzel a tartalommal: Igen, én is olvastam a könyvet, nekem is az tetszett jobban…

Az üggyel kapcsolatban, számos kérdés kavarog bennem. Az, aki egy 3-4 mondatos hozzászólást nem tud értelmezni, egy több száz oldalas regénnyel, vajon hogy boldogul?  

Miért nem vesszük a fáradságot, hogy el is olvassuk azt, amihez hozzászólunk, vagy ha már végigfuttattuk szemünket a szavakba rendezett betűkön, miért marad azok jelentése rejtve számunkra? A közösségi térben történő véleményformáláshoz tényleg nem kell más, csak egy billentyűzet? A XXI. század információs forradalma annyit jelent csupán, hogy elég, ha írni tudunk, olvasni, pláne érteni, felfogni az olvasottakat, már nem szükséges?

Az olvasási képtelenség okolható azért, hogy hovatovább csak azokat a politikai és marketing üzeneteket vagyunk képesek dekódolni, amelyek nem lépnek túl az alany-állítmány bonyolultsági tartományán? És a végletekig leegyszerűsített mondanivaló végül oda vezet-e, hogy holnaptól már csak hangulatjelekkel kommunikálunk? Ha valaki tudja ezekre a választ, kérem, feltétlenül írja meg nekem! Ígérem, el fogom olvasni. 🙂

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Anyák napja idején illene valami nagyon felemelőt, valami nagyon meghatót írnom arról, hogy én is anya vagyok, és hogy ez mennyire felemelő és megható. De, nem fogok erről írni, mert ebben az ügyben meglehetősen renitens vagyok. Mármint abban a tekintetben, hogy én ezt az egész anyaság dolgot nem látom annyira misztikusnak és heroikusnak, mint ahogy láttatnom kellene.

Három gyönyörű fiú büszke szülője vagyok és ezt a tényt éppoly egyszerűen veszem tudomásul, mint azt, hogy van kezem, meg lábam. Egy gyönyörűségében természetes állapotnak tekintem.

Nem égek el naponta az anyaság oltárán, nem írok mesekönyvet, babaszakácskönyvet, pláne nem kezdek videósorozatba a „hogyanneveljükgyerekeinket?” tárgykörben csak azért, mert nekem megadatott a szülőség.

Mert hogy szerintem ez hétköznapiságában mennyei. Slussz. Lehet e köré habos, csipkés körítést festeni, de minek. Benne létezni, élvezni, időnként a nehéz pillanatait (tudom, már ez is blaszfémia, hiszen az anyaságnak csak fantasztikus pillanatai lehetnek – egy frászt!) habitusomhoz mért türelemmel elviselni, na ez az, amit én anyaságnak nevezek. Hogy aztán a gyerekeim majd hogyan osztályozzák le renegát anyai mivoltomat, no, azt majd az idő dönti el.

Ám, hogy ezen a jeles napon mégiscsak szót ejtsek az anyákról, hoztam egy történetet. Méghozzá nem példának állítható nőkről, asszonyokról, hanem meglehetősen szentségtörő módon két állatról.

Az anyaság magasztosságát ugyanis szeretnénk mi, emberek magunknak vindikálni, miközben ezt én egyetemlegesnek gondolom. Úgy hiszem – megfelelő cizelláltság mellett –, hogy a papucsállatkában ugyanaz a zsigereinkbe kódolt féltés, szeretet munkálkodik, mint bennem. És ennek az évmilliókon átívelő evolúciós törvénynek köszönhetően gépelhetem le most én is a mondanivalómat.

Ugyanez a földöntúli, de mégiscsak csodálatosan hétköznapi erő dolgozott pulikeverék kutyánkban és falusi cirmos macskánkban. Róluk szól ez a rendhagyó anyák napi történet.

Szultán kutyám – aki maszkulin neve ellenére igenis nőstény kutya volt, csak gyerekként, amikor hozzánk került, az elnevezésénél még nemigen foglalkoztam olyan lényegtelen apróságokkal, mint a jószág neme – egy igazi anyalelkű kutya volt. Odavolt minden apróságért, mindegy, hogy sárgán guruló naposcsibéről vagy kajla fülű, kiszabadult nyúlfiról volt szó.

Nagy szíve volt, az biztos. A sors mégis úgy rendelkezett, hogy nagyon-nagyon sokáig nem lehetett saját kölyke. Így aztán anyai ösztöneit mindig más csemetéin élte ki a vér szerinti szülők nem mindig felhőtlen örömére. Babusgatta, ölelgette a mancsa ügyébe kerülő apróságokat, akik nyálas fejjel, de megadóan tűrték pótanyjuk szeretetrohamát.

Egy alkalommal macskánk, a nemtudomhányadik Mirci vemhes lett. A házban egy régi, használaton kívüli konyaszekrényben alakítottunk ki számára szülőszobát. Csakhamar világra is jött egyszem kiscicája, Mirci pedig éjt nappallá téve őrködött felette. Mintaanya volt. Nagy igyekezetében alaposan lesoványodott, így amikor a faj- és az önfenntartás ösztöne végleg összecsapott lelkében, úgy döntött, hogy kis vakarcsát a paplannal bélelt szekrény homályában magára hagyhatja egy fél órára és kiosont.

Kanosszajárása ezzel vette kezdetét. Kutyánk ugyanis kihasználta a pillanatot. Besettenkedett, majd egy drogkereső eb magabiztosságával egyenesen a szekrényhez surrant és fogai közé véve a kis ártatlant meg sem állt hazáig, azaz a kutyaólig. Az anyacica – miután konstatálta, hogy magzata eltűnt – keserves nyávogásba kezdett. Ha létezik fájdalom, hát azt ő átélte. Eszét vesztve, picinyét hívogatva járta be a lakás minden zegzugát. Kétségbeesetten nézett ránk, segítséget, vigasztalást kérve.

Az őrjítő kín egészen addig tartott, míg a kutyaól felől meg nem neszelte az ingatlan funkciójától idegen nyivákolást. Mondanám, hogy halált megvető bátorsággal az objektum felé vette az irányt, de erősen túloznék. A mi udvarunkban ugyanis ismeretlen fogalom volt a „kutya-macska barátság”. Békés állataink mindig a legnagyobb egyetértésben éltek és aludtak. Így hát, Mircink nem sokat hezitált, meglehetősen feldúltan belépett a kutyaólba és annak rendje, módja szerint, szájában ringatva visszavitte a kiscicát a stelázsi aljába.

A történet hosszú, így most nem mesélem el pontról pontra. A lényeg az, hogy az előbbiek aznap délután még háromszor ismétlődtek meg. Anyalelkű kutyánk fürdött az örömtől, hogy ha csak percekre is, de megadatott neki az anyaság, amire – mint sejthető – mindennél jobban vágyott.

A harmadik „gyerekrablásnál” Mirciben felébredt a gyanú, hogy talán az udvarban kell keresnie a tettest. Minden alkalommal visszavitte „gyermekét”, a kicsi pedig megadóan tűrte anyja logisztikai kunsztjait. Aztán amikor negyedszerre lopta magához a pitvar visszaeső bűnözője a más csemetéjét, a macska már nem miákolt, nem vágott kétségbeesett képet. Már csak a „kurv@ életbe, megint mehetek a kutyaólba a kölökért!” nézéssel hatolt be célirányosan Szultánunk felségterületére.

Aranylelkű ebünk – szeretetteljes dorgálásunkra – ezután felhagyott a gyerekrablással. Azt hiszem, tizenegynéhány évvel később, amikor már neki is megadatott az életet adni semmihez sem fogható eufóriája és a féltés gyötrelme, talán megértette, micsoda szenvedést okozott korábban az ő végeérhetetlen szeretetével.

Az azonban biztos, hogy a történet után még sokáig nézte epekedőn macskáinkat, kotlósainkat, anyanyulainkat, akik köréjük sereglő apróságaikkal megtestesítették az élet rendjét. Végül ő is engedelmeskedett e szent törvénynek és megadatott neki a sajátunkról való gondoskodás öröme. De valószínűbb, hogy az élet hajolt meg előtte, látva, mennyi szeretet fér meg a lelkében.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Valahogy úgy alakult, hogy nálunk a macskák mindig is pedigrések voltak. Legalábbis annyiban, hogy mindnek ugyanaz volt a neve. Mint a kékvérű királyi családok leszármazottai, akik annyiban különböznek csak felmenőiktől, hogy ugyanazon a néven, ám más „rajtszámmal” kerülnek be a történelemkönyvekben. (Thorton Wilder remek kisregényt írt ebből A hosszú karácsonyi ebéd címen. Érdemes elolvasni.) Na, nálunk pedig a macskák örökölték generációról generációra a Mirci nevet. Ez a történet viszont „A Mirciről”, az első, az igazi, hamisítatlan Mirciről szól. Arról, amelyik talán túlontúl korán tanított meg engem a „pokol útjai jószándékkal vannak kiközvezve” szomorú igazságára.

Nem rémlik, hogy mikor lett családtag nálunk Mirci. Úgy emlékszem, ő konstans szereplője volt a gyerekkoromnak, örök idők óta velünk élt a nagy, szürke tigriscsíkos, büszke tartású kandúr. Az a szelíd, busa fejű, nagy orrú fajta volt. Amolyan közönséges házimacska, aminek vidéken nem sok becsülete van. Bezzeg nálunk! Anyámmal versenyt hízelegtünk a kis dögnek, de ő valamiért mégis apámért volt oda. Pedig apám nem cirógatta, nem dögönyözte, sőt még a legfinomabb falatokkal sem ő kényeztette. Ennek ellenére valami méltóságteljes, „telibe viszonzott” szerelem fűzte cirmosunkat a ház urához. Azt hiszem hasonlelkek voltak.

Ha létezik lélekvándorlás, Mirci előző életében egészen biztosan kutya volt. Abból is a legjobb féle. Macska létére olyan hűséges volt, amilyenről azóta sem hallottam. Tartása, önérzete, állati mivoltához mért önuralma nem véletlenül került be a családi legendáriumba. Anyám sokat emlegette azt az esetet, amikor a főzés idején a konyhaasztalra helyezett húsra megejtő rajongással nézett a kandúrunk. Sóvárgó lelke ott volt a szemében az illatozó cupákok láttán, mégsem nyúlt a tálhoz. Egyetlen egyszer tett felé egy tétova mozdulatot, amire anyám, egy határozott nemmel válaszolt. Egymásra szegeződött a két zöld szempár és a dolog elrendeltetett. A macska soha többé nem próbálkozott, anyám pedig tudta, hogy Mirci innentől úgy strázsálja a húst, hogy élete árán is megvédené azt.

A legmeghatóbb viszont mégiscsak az volt, amikor szigorúan kiszámoltan, pár lépéssel mindig lemaradva követte a kertbe, az önként gazdájául fogadott apámat. Tisztes távolban leült, lefeküdt a nyirkos hantra és türelmesen kivárta, míg apám befejezi a munkát. Órák múlva, mikor már friss földszagot párállott a föld és apám szedelődzködni kezdett, Mirci is felállt. Felpúposított hátát és ahogy szokta: három-négy méterrel előreengedve apámat, megindult a ház felé. Soha nem szaladt előre, nem dörgölődzött, nem incselkedett. A jelenlétével, a távolságtartásában formát öltő tisztelettel adta apám tudtára, kihez tartozik igazán.

Nem tudom, talán hat-hét éves lehettem akkoriban. Apám-anyám addigra már alaposan megfertőztek engem az állatok szeretetével. Így aztán amikor egy nem túl távoli kisboltban egy doboznyi csipás szemű kiscicát próbáltak rám tukmálni, nem ellenkeztem. Kiválasztottam az alomból egy tejeskávé színű, mélykék szemű kis szőrgombócot. Gyerekfejjel úgy hittem, jót teszek ezzel a csöppséggel, hiszen arról – még akkor is, ha szüleim erősen óvtak a valóságtól –, szörnyű sejtéseim voltak, hogy faluhelyen az ilyen nemkívánatos szaporulatra milyen sors vár.

Hazavittem hát a kismacskát és a főúri etikett szabályait betartva bemutattam az új jövevényt Őmirciségének. A kis ártatalanra meglehetősen hűvös pillantásokat lövellt a kandúr, mint aki úgy véli, ez a nyálas vakarcs épp most fosztja meg az őt megillető előjogaitól.

Apám – aki egyébként nem egy kifejezetten ellágyulós típus volt – sem tudott ellenállni a jövevénynek és megeresztett egy mosolyt felé. Azt hiszem, ekkor rontottam el végérvényesen mindent. Mirci a szokásos nyugodt lépteivel elindult az ajtó felé, büszkén kihúzta magát és eltűnt.

Már nem emlékszem, hogy meddig nem került elő. Hívogattuk, csábítottuk a kedvenc ételeivel, de hiába. Hitegettük magunkat, hogy a szomszédban vernyogó, bagzó macskalányok miatt hagyott itt időlegesen bennünket, de legbelül éreztük: ez hazugság.

Talán hetek teltek el nélküle. Apám mint mindig, délutántól késő estig tett-vett a kertben. Soha nem beszélt arról, hogy hiányzik neki hallgatag kísérőtársa, de mikor úgy hitte, nem látja senki, azért óvatosan körülsandított.

Egyszer aztán, mintha mi sem történt volna, lassú léptekkel feltűnt Mirci. Eltűnésére nem adott magyarázatot és túlzásba se vitte az ismételt találkozás örömét. Mint egy cirmos bőrbe bújt Mary Poppins egyszerűen megint ott volt, ahogy mindig. Csak apám megjelenésére esett ki a szerepéből, akkor egész lényéről sugárzott, erre a pillanatra várt. Így hát, amikor nyikorogva kinyílt a kertkapu, ketten léptek a szépen gondozott veteményes ágyások közé. Úgy tűnt, helyreállt a világ rendje…

És ekkor jelentem meg a kert végében én. Kezemben az addigra már szépen megerősödött, de még mindig ványadt kismacskával. Előttem van a kép, ahogy a zajra megfordult Mirci. És előttem van az is, ahogy kétségbeesve apámra emelte tekintetét, aki fel se nézett a frissen kiforgatott földhalmok közül.

Jó öreg kandúrunk nem nyávogott. Nem fújt. Csak meggörbítette hátát és büszke fejtartásával elindult a szomszéd felé. Úgy húsz-harminc méter lehetett közöttünk, majd a távolság nőttön nőtt. Alakja egyre jobban elmosódott. Szürke cirmos teste lassan beleolvadt a ribizlibokrok közé. Szegény csak annyit tudott kivenni, hogy még mindig ott állok, ölemben a betolakodóval, akinek – Mircivel ellentétben – már a nevére sem emlékszem.

Az viszont határozottan előttem van, ahogy távolodtában még egyszer visszanézett a kandúr, akit elárultam. Mintha csak egy utolsó esélyt adott volna nekem, hogy visszacsinálhassam, amit elrontottam. Akkor és ott végérvényesen elszalasztottam ezt a lehetőséget.

Soha többé nem láttuk őt.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Két fajta emberrel nem tudok mit kezdeni. Az arcán a legelkeserítőbb helyzetben, az alkalomhoz abszolút méltatlan módon üdvözült mosollyal vonuló hurrá optimistával, meg a bármilyen – csipcsup vagy nagyobb – ügy miatt világvégét kiáltóval. Mert hogy egyik sem sokat lendít ám az egyébként is a bányász béka ülepe alatt imbolygó mostani közhangulaton! Sem az, ha az egzisztenciális kútfenék alján ülőt napsugaras jókedvvel olyan épületes baromságokkal etetjük, mint hogy a felhők fölött mindig kék az ég. De épp ilyen hasznos az is, ha ugyanezt a delikvenst még azzal is megtaláljuk: nem baj, hogy nem látsz most kiutat, hisz’ úgyis „mindmeghalunk”. Pedig mostanában mindkettőből épp elég kijut nekünk.

Itt van egy nyavalyás vírus. Ez a pár mikronnyi rettenet, ez a mikroszkópikus veszedelem, amely a nálánál látszólag jóval nagyobb és elvileg fejlettebb emberiséget úgy küldte a sarokba, ahogy óvodást szokta a szigorú dadus. Ez az aprócska teremtmény – ne szégyelljük – totálisan leigázott minket. Vagy legalábbis rámutatott arra, hogy az, amit emberi civilzációnak nevezünk, mennyire törékeny ácsolat.

Szóval, lehet utálni ezt a mutáció tekintetében a gránitszilárdságú törvényeinkhez fogható metamorfózisra képes organizmust. Pedig csak teszi a dolgát, él, szaporodik, a közreműködésünkkel vagy az ellenében. Sok van már a számláján. Amerre csak jár, aggodalom, félelem, fájdalom kíséri útját. Nem látni, honnan támad, csak érezzük: ott liheg a közelünkben az alkalomra várva, ócska pszichotrillerré változtatva mindennapjainkat. Egyelőre nincs ellene oltás, nincs gyógymód. Úgy tűnik, a COVID–19: emberiség meccs jelenlegi állása 1:0.

Kevés okunk van tehát a felhőtlen jókedvre. De, én még most is megrögzött optimista vagyok, bár nem öltöm magamra naponta a házaló Biblia-árusok derűjét. Mert minden keservünk, minden bánatunk, minden kilátástalanságunk ellenére mégis csak jót (is) tett velünk ez a kis rohadék. Ha mélyen belegondolok, egészen filozofikus az, ahogy ez a jószág beleavatkozott az életünkbe. A jelenléte okán karanténba kényszerült emberek ugyanis egyszerre csak képletesen és szó szerint kinyitották az ajtajukat.

Az eddig a társadalom többsége részéről kevés együttérzést kiváltó nővérekért, ápolókért, beteghordókért esténként megtelnek az erkélyek. Egészen felemelő látvány, ahogy a betonmonstrumokból kidugják a fejüket a szobafogságra ítélt lakók és egy bátorító taps meg egy imbolygó öngyújtó láng erejéig megköszönik a megköszönhetetlent. Hogy ez kevés? Az! De az arrogáns, a most ünnepelteken máskor átnéző fölényesek megnyilvánulásainál még így is mérföldekkel több. Hogy ne mondjam: emberibb megnyilvánulás.

Paradox módon a kikényszerített távolság hozza közelebb az egymás mellett élőket. Épp csak látásból ismerősök szólítanak le hogylétünk felől érdeklődve. Olyanok, akikkel azelőtt egy udvarias „Jó napot! Jó napoton!-on túl nem sok szót váltottunk a lépcsőházban.
A ránk osztott apokalipszis akarva-akaratlanul némelyünkből kihozza a mélyen szunnyadó emberséget. Így aztán egy gyors körtelefon után kövér pakkal érkezünk meg no, nem Nyilas Misihez, hanem a nyugdíjas szomszédainkhoz, hozzátartozónkhoz, hogy egy rövid csengetés után már el is tűnjünk onnan.

Ezekben a napokban világlik ki igazán, hogy ki, mit cipel a fogantatásunkkor hátunkra kötött batyuban. Ki csinál egyből papírsárkányt a gazdaságot megsuhintó válság szelét megérezve. Kevésbé költőien: ki az, aki az első nagy ijedtségre négyszeresére srófolja fel a csirkemell árát.
Ki az, aki a profitcsökkenést megneszelve nem gondolkodik semmilyen áthidaló megoldáson, hanem azonnal szélnek ereszti dolgozói jó részét. A szerencsére bízva azokat, akikért felelősséggel tartozik. És ki az, aki pénzre váltja mások kétségbeesését, nyomorát. Aki jó érzékkel bespájzol ebből-abból, hogy a megfelelő időben tisztes marzzsal adjon túl a holmin.

Szeretem a tiszta helyzeteket és hálás vagyok, amikor egyértelműen kiderül, kitől, mire számíthatok. A nyerészkedőktől nyerészkedésre, a máskor meg színtelen-szagtalan szomszédtól jó szóra, segítségre. Az örök pesszimistáktól sirámokra, az életre igennel válaszolóktól meg ha másra nem, hát együttérző hallgatásra.

Keresem a kapaszkodókat, a mentális fogódzókat, amelyek nem engedik, hogy én és a hozzám csatolt fileként tartozó családom belecsússzunk a minket körülvevő kétségbeesés ingoványába. Megnyugvással tölt el azt látnom, hogy ebben az áldatlan helyzetben a sokszor szidott, informatikus koponyák által szőtt világhálón felütötte a fejét a jóakarat. Ügyes kezű asszonyok ingyen vagy a napokban elveszett munkájuk bérének pótlásaként maszkokat varrnak. Mások esténként díjtalanul mondanak verset, altatót, zenélnek vagy tartanak online tornát az arra vágyóknak. Megint mások a leckével egyedül senyvedő gyerekeknek nyújtanak online korrepetálást – ellenszolgáltatást nem várva.

Sokáig sorolhatnám, hogy közvetve vagy közvetlenül, ez a kártékony mikroorganiuzms mire nyitotta fel a szemünk. És most, hogy így belegondolok, úgy hiszem: az a bizonyos koronavírus elleni meccs még nincs lejátszva. Csak a félidőnél járunk. Még szépíthetünk.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.