Nagyjából ötödikes lehettem, amikor egy nyári úttörőtáborban egy ismerkedési esten (Istenem, már a név is gyönyörű, hisz’ ki a bánattal ismerkedhettem volna össze, mikor valamennyi táborozó iskolatársamat jól ismertem?!) a tanári instrukció szerint egy saját gyártású vidám jelenetet kellett előadnunk. A szöveget meglepő módon én írtam, ám az első olvasópróbán kiderült: a szövegkönyvvel gondok vannak. Egy többszörösen összetett mondatba tört bele az egyik szereplő bicskája. Állította, a leírtak értelmetlenek. Engem a sírás kerülgetett, mert ezerszer átolvasva is éreztem, az a pár sor úgy jó, ahogy van. Csak értelmezni kell. Ezt viszont a másik fél erősen vitatta.

Akkoriban a táborokban a pedagógusok munkáját szobaparancsnokként nyolcadikasok segítették. Egyiküket kértük meg, hogy legyen döntőbíró ebben a nagy horderejű kérdésben. A higgadt, kamaszkora ellenére meglepően bölcs lány elolvasta a gömbölyű betűkkel írt, szövegszerkesztő híján számos áthúzással (firkálással) tarkított szövegemet. Felvonta szemöldökét, majd hangosan, tagolva elolvasta még egyszer és kimondta a verdiktet: Nincs ezzel semmi baj, jó ez így!

Most bitang ütős lenne ide az a mondat, hogy ez volt az a pillanat, amikor ráfordultam a szövegírói pályára, de ez egyszerűen nem igaz. Az viszont igen, hogy ekkor szembesültem először a ténnyel, miszerint az értő olvasás képességét nem alanyi jogon osztogatják. Arra meg, hogy az ebből fakadó meg nem értettség még sokáig kísérteni fog, egyáltalán nem gondoltam.

Sok-sok évvel később, amikor már szövegíróként kerestem a kenyerem, egy hasonló történetbe futottam bele. Egy vállalat zsenigyanús, ám a két mondatnál hosszabb szövegek terén komoly kihívásokkal küzdő vezetőjétől kaptam lesújtó kritikát. Értelmetlen, zagyva, használhatatlan – jelentette ki egy cikkről – én pedig nem értettem, hogy mi lehet a baj, hiszen az általa elmondottak alapján íródott az én olvasatomban nagyon is világos, közérthető anyag. 

Kocsiból, vezetés közben hívott, így a szöveg tüzetes átnézése érthető okokból szóba sem jöhetett. Áthidaló megoldásként azt javasolta: mondatról mondatra olvassam fel neki a szóban forgó cikket, hogy kiderítsük, hol sántít. Én pedig mint egy telefonos mesemondó, lassan, hangsúlyozva, a mondatokat szépen tagolva felolvastam neki a szöveget. 

Bár előzetesen nyomatékosan kértem, hogy amennyiben problémás részhez érünk, azonnal állítson meg, furcsamód egyszer sem szakította meg “felolvasó estemet”. A cikk végére érve aztán lakonikusan csak annyit mondott: Ja, ez így teljesen jó! – és bontotta a vonalat.

Nem vonnék le ebből a két történetből messzemenő következtetést, ha nem érezném azt, hogy az értő olvasás komoly bajban van mostanában. A szakemberek már régóta rángatják a vészharang kötelét, mondván: elfelejtünk olvasni és amit olvasunk, azt se fogjuk fel igazán. Az értelmezést megkövetelő nyomtatott információval szemben rakéta sebességgel törnek előre a különösebb gondolkodást nem igénylő videós tartalmak, ahol előrágott formában, a folyamatból kivonva a fantáziát és az agyi munkát tálalják fel nekünk az ismereteket.

Szép számmal akadnak váteszek, akik évtizedek óta temetik a könyveket és úgy általában, a Gutenberg-galaxist. Fájdalmas belátni: lehet, hogy nekik van igazuk. Ezt a sötét jövőképet festik még darkosabbra az évenkénti PISA jelentések, amelyek a magyar diákok olvasási készségéről adnak ki gyászos bizonyítványt. Példaként álljon itt egy pár évvel ezelőtti, a matematika kompetencia mérésére hivatott feladat, amelyben táblázatból kellett kiolvasni egy kosárlabda bajnokság eredményét.

Nem volt semmi faxni, nem kellett százalékot számítani, sem összeadni, logaritmust venni és egyébként is, az égegyadta világon nem volt szükség semmilyen algebrai hókuszpókuszra, csupán a mellékelt tabella alapján kellett kiválasztani a résztvevők közül a legtöbb pontszámot elérőt. Ijesztő, hogy a többségnek ez nem sikerült. És nem azért, mert nem tudták, hogy öt szám közül melyik a legnagyobb, hanem mert magát, a kétsoros szöveges feladatot nem voltak képesek/hajlandók értelmezni.

Ma, amikor a majdani gazdasági megtérülés alapján (?) próbálják összemérni a reál és a humán tantárgyak fontosságát, hajlamosak erről elfeledkezni a szakértők. Mint ahogy arról is, hogy az élet ritkán kínál olyan vegytiszta helyzeteket, ahol csupán számok, képletek szerepelnek arra várván, hogy kezdjünk velük valamit. Mintha nem vennének tudomást arról a tényről, hogy ezek az egzakt dolgok a leggyakrabban szövegbe ágyazva kerülnek elénk. És ha a szövegértési vakfoltunk miatt nem vagyunk képesek felfogni a feladványt, a számokkal, képletekkel, állandókkal sem jutunk majd beljebb. 

Nyilván, szövegíróként munkaköri kötelességem védeni a mundér becsületét. Ám, ha más lenne a foglalkozásom, könyvszerető emberként akkor sem vonnám kétségbe az értő olvasás szükségességét és létjogosultságát, mert hiszem, szeretném hinni, hogy a nyomtatott információátadás még jó ideig az életünk része marad, a bevásárló cetlitől a használati utasításon és gyerekünk bájos ákombákomjain át a kedvenc regényünkig. Mert a szöveg – legalábbis erősen bízom benne – bármivel is íródott, nem radírozható ki a kultúránkból.

És a végére még egy eset, ami lehet, hogy túlmutat önmagán… A minap egy cikk jelent meg az egyik portálon a tíz legjobb szerelmes filmről. A jól összeszedett kis anyag végén a szerző arra kérte az olvasókat, hogy egészítsék ki saját olvasmány- vagy moziélményeikkel a felsorolást. Csakhamar kommentek tucatjai sorakoztak a poszt alatt. Az egyik hozzászólás egy könyv és az abból készült film viszonyát boncolgatta.

A hozzászóló egyértelműen utóbbira tette a voksát, mondván: a kissé zavaros, keszekusza írott történetből a forgatókönyvírónak sikerült egy jól követhető, izgalmas cselekményt kihámoznia, amit aztán a rendező a maga eszközeivel tökéletes filmmé formált. A hozzászóláshoz pár percen belül érkezett egy lelkes válasz, nagyjából ezzel a tartalommal: Igen, én is olvastam a könyvet, nekem is az tetszett jobban…

Az üggyel kapcsolatban, számos kérdés kavarog bennem. Az, aki egy 3-4 mondatos hozzászólást nem tud értelmezni, egy több száz oldalas regénnyel, vajon hogy boldogul?  

Miért nem vesszük a fáradságot, hogy el is olvassuk azt, amihez hozzászólunk, vagy ha már végigfuttattuk szemünket a szavakba rendezett betűkön, miért marad azok jelentése rejtve számunkra? A közösségi térben történő véleményformáláshoz tényleg nem kell más, csak egy billentyűzet? A XXI. század információs forradalma annyit jelent csupán, hogy elég, ha írni tudunk, olvasni, pláne érteni, felfogni az olvasottakat, már nem szükséges?

Az olvasási képtelenség okolható azért, hogy hovatovább csak azokat a politikai és marketing üzeneteket vagyunk képesek dekódolni, amelyek nem lépnek túl az alany-állítmány bonyolultsági tartományán? És a végletekig leegyszerűsített mondanivaló végül oda vezet-e, hogy holnaptól már csak hangulatjelekkel kommunikálunk? Ha valaki tudja ezekre a választ, kérem, feltétlenül írja meg nekem! Ígérem, el fogom olvasni. 🙂