Két fajta emberrel nem tudok mit kezdeni. Az arcán a legelkeserítőbb helyzetben, az alkalomhoz abszolút méltatlan módon üdvözült mosollyal vonuló hurrá optimistával, meg a bármilyen – csipcsup vagy nagyobb – ügy miatt világvégét kiáltóval. Mert hogy egyik sem sokat lendít ám az egyébként is a bányász béka ülepe alatt imbolygó mostani közhangulaton! Sem az, ha az egzisztenciális kútfenék alján ülőt napsugaras jókedvvel olyan épületes baromságokkal etetjük, mint hogy a felhők fölött mindig kék az ég. De épp ilyen hasznos az is, ha ugyanezt a delikvenst még azzal is megtaláljuk: nem baj, hogy nem látsz most kiutat, hisz’ úgyis „mindmeghalunk”. Pedig mostanában mindkettőből épp elég kijut nekünk.

Itt van egy nyavalyás vírus. Ez a pár mikronnyi rettenet, ez a mikroszkópikus veszedelem, amely a nálánál látszólag jóval nagyobb és elvileg fejlettebb emberiséget úgy küldte a sarokba, ahogy óvodást szokta a szigorú dadus. Ez az aprócska teremtmény – ne szégyelljük – totálisan leigázott minket. Vagy legalábbis rámutatott arra, hogy az, amit emberi civilzációnak nevezünk, mennyire törékeny ácsolat.

Szóval, lehet utálni ezt a mutáció tekintetében a gránitszilárdságú törvényeinkhez fogható metamorfózisra képes organizmust. Pedig csak teszi a dolgát, él, szaporodik, a közreműködésünkkel vagy az ellenében. Sok van már a számláján. Amerre csak jár, aggodalom, félelem, fájdalom kíséri útját. Nem látni, honnan támad, csak érezzük: ott liheg a közelünkben az alkalomra várva, ócska pszichotrillerré változtatva mindennapjainkat. Egyelőre nincs ellene oltás, nincs gyógymód. Úgy tűnik, a COVID–19: emberiség meccs jelenlegi állása 1:0.

Kevés okunk van tehát a felhőtlen jókedvre. De, én még most is megrögzött optimista vagyok, bár nem öltöm magamra naponta a házaló Biblia-árusok derűjét. Mert minden keservünk, minden bánatunk, minden kilátástalanságunk ellenére mégis csak jót (is) tett velünk ez a kis rohadék. Ha mélyen belegondolok, egészen filozofikus az, ahogy ez a jószág beleavatkozott az életünkbe. A jelenléte okán karanténba kényszerült emberek ugyanis egyszerre csak képletesen és szó szerint kinyitották az ajtajukat.

Az eddig a társadalom többsége részéről kevés együttérzést kiváltó nővérekért, ápolókért, beteghordókért esténként megtelnek az erkélyek. Egészen felemelő látvány, ahogy a betonmonstrumokból kidugják a fejüket a szobafogságra ítélt lakók és egy bátorító taps meg egy imbolygó öngyújtó láng erejéig megköszönik a megköszönhetetlent. Hogy ez kevés? Az! De az arrogáns, a most ünnepelteken máskor átnéző fölényesek megnyilvánulásainál még így is mérföldekkel több. Hogy ne mondjam: emberibb megnyilvánulás.

Paradox módon a kikényszerített távolság hozza közelebb az egymás mellett élőket. Épp csak látásból ismerősök szólítanak le hogylétünk felől érdeklődve. Olyanok, akikkel azelőtt egy udvarias „Jó napot! Jó napoton!-on túl nem sok szót váltottunk a lépcsőházban.
A ránk osztott apokalipszis akarva-akaratlanul némelyünkből kihozza a mélyen szunnyadó emberséget. Így aztán egy gyors körtelefon után kövér pakkal érkezünk meg no, nem Nyilas Misihez, hanem a nyugdíjas szomszédainkhoz, hozzátartozónkhoz, hogy egy rövid csengetés után már el is tűnjünk onnan.

Ezekben a napokban világlik ki igazán, hogy ki, mit cipel a fogantatásunkkor hátunkra kötött batyuban. Ki csinál egyből papírsárkányt a gazdaságot megsuhintó válság szelét megérezve. Kevésbé költőien: ki az, aki az első nagy ijedtségre négyszeresére srófolja fel a csirkemell árát.
Ki az, aki a profitcsökkenést megneszelve nem gondolkodik semmilyen áthidaló megoldáson, hanem azonnal szélnek ereszti dolgozói jó részét. A szerencsére bízva azokat, akikért felelősséggel tartozik. És ki az, aki pénzre váltja mások kétségbeesését, nyomorát. Aki jó érzékkel bespájzol ebből-abból, hogy a megfelelő időben tisztes marzzsal adjon túl a holmin.

Szeretem a tiszta helyzeteket és hálás vagyok, amikor egyértelműen kiderül, kitől, mire számíthatok. A nyerészkedőktől nyerészkedésre, a máskor meg színtelen-szagtalan szomszédtól jó szóra, segítségre. Az örök pesszimistáktól sirámokra, az életre igennel válaszolóktól meg ha másra nem, hát együttérző hallgatásra.

Keresem a kapaszkodókat, a mentális fogódzókat, amelyek nem engedik, hogy én és a hozzám csatolt fileként tartozó családom belecsússzunk a minket körülvevő kétségbeesés ingoványába. Megnyugvással tölt el azt látnom, hogy ebben az áldatlan helyzetben a sokszor szidott, informatikus koponyák által szőtt világhálón felütötte a fejét a jóakarat. Ügyes kezű asszonyok ingyen vagy a napokban elveszett munkájuk bérének pótlásaként maszkokat varrnak. Mások esténként díjtalanul mondanak verset, altatót, zenélnek vagy tartanak online tornát az arra vágyóknak. Megint mások a leckével egyedül senyvedő gyerekeknek nyújtanak online korrepetálást – ellenszolgáltatást nem várva.

Sokáig sorolhatnám, hogy közvetve vagy közvetlenül, ez a kártékony mikroorganiuzms mire nyitotta fel a szemünk. És most, hogy így belegondolok, úgy hiszem: az a bizonyos koronavírus elleni meccs még nincs lejátszva. Csak a félidőnél járunk. Még szépíthetünk.