A napokban egy panellakás hirdetést sodort elém a Facebook. Talán azért kattintottam csak rá, mert néhány hete mi is piacra dobtuk a miénket, Zuckerberg algoritmusa pedig úgy gondolta: hasonló a hasonlónak örül. (Apropó, eladó a lakásunk, ha érdekel! 🙂 )

Nos, örömöt nem annyira, de egy finom kis dejavu érzést azért éreztem, mert a képes hirdetés alatt percek múlva megjelentek a vitriolos, (nem akarom szofisztikáltabban írni) prosztó stílusban megírt kommentek. “Horror áron van; Mit képzel ez magáról, hogy ennyiért akarja eladni a lakását? Ennyiért már kacsalábon forgó, medencés kecót veszek Taktaharkányban!” stb. stb. Nagyjából 20 ilyen stílusú kommentre jutott egy, ha nem is dicsérő, de legalább objektív, a piaci kereslet-kínálat törvényeire utalást tevő vélemény.

Mivel – néhány héttel korábban magam is részt vettem egy ilyen turista útnak álcázott kanosszajáráson – megnéztem azokat, akik billentyűzetük fedezékéből bátran lőtték ki a teljes tölténytárat a hirdetőre. Nem hiszem, hogy nagyon megalapozott szociológiai véleményt teszek, de nekem úgy tűnt a képeik alapján, hogy nemhogy a szóban forgó ötven négyzetméteres panel, de egy darabig még egy jobb kiállású garázs is csak álom marad nekik.

Vagy nézzük azt az ismerősömet, aki sok évnyi hajfestés után úgy gondolta, most már felvállalja ősz haját. Rokonok, barátok, kollégák estek neki és ki-ki vérmérsékletétől függően „öregasszonyozta, vénasszonyozta, nyanyázta, igénytelenezte” le a hatvanas éveire a természetes megjelenés mellett döntő hölgyet.

Aztán ott van az a nők megszépítésére specializálódott vállalkozó, aki épp e cikk megírása előtt írta ki a Facebook falára, hogy elege van a fanyalgókból, akik minden fotóval közzétett munkája után szorgosan bekommentelik, hogy photoshop az egész és hogy szakértő kezek jóvoltából megszépülni csak ócska imperialista trükk. A vállalkozó – a hitelrontók nagyszámú jelenléte miatt –  bejelentette, hogy eddig tartott a türelme, a jövőben ezeket a rosszakarókat törölni fogja az oldaláról.

De menjünk tovább! Szinte bármilyen tévéműsorról esik szó a közösségi médiában, falkában jelennek meg az adott produkciót becsmérlők. Hogy nézhetetlen, hogy színvonaltalan, hogy az utolsó pillanatig várva sem hozott semmi újszerűt a műsor. És egyébként is, kritikán aluli az adott tévé kínálata, meg úgy általában a televízió száz akárhány csatornáján nincs egyetlen nézhető film sem. (És ezek szerint nemcsak hogy nézhető műsor nincs azon az átkozott készüléken, de még egy “off” gomb se…)

Hosszan sorolhatnám még az ehhez hasonló történeteket, de minek. Mindegy, hogy gazdaságpolitikáról, oktatásról, egészségügyről (no, arról pláne!) van szó, mindig számíthatunk a szakértői segítségre. Mindannyiunknak megvannak ezek az élményei. 

És tudjuk, hogy nem azok fognak online panaszkönyvet nyitni, akik egy-egy termékkel/szolgáltatással már pórul jártak! Nem, itt nem arról van szó, hogy egy merő jóindulatból, humanitárius célzattal meg kívánják óvni a gyanútlanokat egy csaló, nyilvánvalóan lehúzós kamu cuccal házaló, piramis játékos vállalkozótól. Ha így lenne és valóban emberbaráti indíttatással figyelmeztetnék a közt, azt akár a cég értékelésénél is megtehetnék a megfelelő felületeken – emberi hangon. Főhőseinknek, vagyis inkább antihőseinknek viszont nem ez a motivációja.

Ez itt kérem a kritikus tömeg kritikus tömege. Az a frusztrált, a tehetősebbekre, a kevésbé jómódúakra, a fiatalabbakra, a nyugdíjasokra, a vállalkozókra, az alkalmazottakra, a gyerekesekre, a gyerektelenekre, a házasokra, a szinglikre, a dolgozókra és a munkanélküliekre egyként haragvók halmaza, amely képtelen örülni a másik örömének/sikerének, vagy amely legalábbis DNS-ébe kódoltan nem tudja tudomásul venni a másik “másságát” – és másság alatt most az enyémtől eltérő élethelyzetet értem –, vagy ha ez végképp nem lehetséges, legalább képes csendben maradni. Nem. Ez a kisszerű kisemberek halmaza össztűz alá vesz mindenkit, aki egy kicsit is kilóg az ő világképéből.

Tölt, lő, majd békésen álomra hajtja fejét: ma is maradandót alkottam felkiáltással. És valóban… Még sokáig epe ízt érzünk a szánkban egy-egy ilyen vérbe mártott pennával írt hozzászólás után.

Jelen írásom nem azért kívánkozik most ki belőlem, mert láttam (kaptam) néhány megkérdőjelezhető hangvételű véleményt. Ez nem lepett meg, hiszen ismerjük ezt az embertípust. Ami viszont igenis megdöbbentett, az a jelenség léptéke. Annak az embertömegnek a nagysága, amelyik saját nyomorával nem tudván mit kezdeni igényesen a közösségi médiában porlasztja szét frusztrációját. 

Nem az egyes ember, régesrég megénekelt “ha az én tehenem megtér az Úrhoz, dögöljön hát meg a szomszédé is” alapállása a nóvum. Itt az ipari méretekben megjelenő vegytiszta, bicskanyitogató irigység, rosszindulat, hovatovább ártani akarás az, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg a felismerés nyomán felsejlő kérdések sokasága… 

Mennyi szőnyeg alá söpört kisebbségi komplexus, gyötrelem, kell ahhoz, hogy a jelenség így, ily’ mértékben buggyanjon ki? És ha már így van, ez a temérdek rosszindulat milyen látleletet ad egy ország mentális, pszichikai állapotáról? Az “emúttnyócév”, ötven, száz vagy még több év keserve tör emígyen felszínre?

Ez az a sokat emlegetett “jól odamondunk, majd sikkesen odébbállunk, hadd főjön a saját levében a címzett” magyar virtus, csak most már internet és a fene essen bele klaviatúra is adatott hozzá mindenkinek? Tényleg boldogabb lesz a társadalmunk, ha naponta tövig megforgatjuk egymásban a konyhakést? Mikortól és főleg mitől lettünk ennyire pitiánerek, mérgezettek? És ha ezekre nincs érdemleges válasz, nem lenne-e járható út, ha egyszerűen csak megtartanánk magunknak a véleményünket? Elvégre, bármiről bármit gondolni szabad. … Még.