A férfi előveszi a cipőkefét és lassan elkezdi kipucolni a cipőjét. Szép, fényes bőrcipő, olyan, amit csak jeles napokon visel az ember. Kezére húzza a lábbelit, nagy műgonddal fényesíti. Szereti a cser szagát, élvezi, ahogy kezétől engedelmesen meglágyul az anyag. Elmerül a műveletben, gondolatai szanaszét futkorásznak.

Az ágyra már ki van terítve az öltöny. Sötét, hajszálcsíkos. Nem az a nagyon puccos fajta, de ünneplőnek mára ez is megteszi. Végül is nincs ok a hivalkodásra. És ott van gondosan rollniba tekerve a nyakkendő. El is képzeli magát fessen, arcszesztől illatosan, és megállapítja, hogy tulajdonképpen nem is olyan vészes a látvány.

Ekkor ötlik az eszébe Amaz. Nem, nem az, aki a másik szobában készülődik reggel óta. Hanem az a Másik. Akit a múlt csütörtökön megint meglátott. Szalmaszín hajával, szeplős arcával meg felhős kék szemével kirítt a tömegből. A nő, aki annyira más, annyival rejtelmesebb, mint Emez.

A cipőkefe megáll a férfi kezében. Nem akarja, hogy a mozdulat elvonja a figyelmét a pillanatról. A gondolat, hogy ha csak fejben is, de kettesben maradhat vele, csiklandozza. Izgalom fut végig a gerincén.

Kívülről látja magát, ahogy múlt csütörtökön egy cukorkás bódé takarásából leste a nőt. Mohón figyelte mozdulatait, ahogy válogat a piaci árus karalábéi közt. A deszkák mögül egészen kihajolt, így még jobban megleshette, ahogy szelíd mosolyával elbeszélget a kofával. Úgy rémlik, még az ismerős, őt körüllengő levendula kölnit is érezte, de valószínűbb, hogy csak a képzelete játszott vele. A nő persze most sem vett észre semmit, így ez a pár perc önző módon csak az övé maradt.

– Ne felejtsd el a virág kitűzőt! Ott van a kis asztalon – hallatszik a másik szobából egy határozott hang.

Mint akit rajtakaptak, úgy rándul össze a férfi. Ismét felemeli a cipőt és erősebben, szinte dühösen kezdi dörzsölni. Az ablakon beáramló fény megcsillan a bőrön, a keze már szinte fáj, de ő megszállottan folytatja tovább.

Felveszi a hajszálcsíkos öltönyt meg a fényesre suvickolt monkot. Gomblyukába szúrja a margarétából kötött csokrocskát. Megáll a nagy tükör előtt és farkasszemet néz a másik férfival. Menni kell – mondja ki félhangosan és elindul.

A virágokkal dúsan felcikornyázott autó pár perc múlva kettejükkel már a kis kápolna előtt fékez. A templom bejáratánál még észrevesz egy homályos foltot a frissen takarított cipőjén. Lehajol, megnyálazza zsebkendőjét és dörzsölni kezdi, de a makula csak nem akar eltűnni.

Végül felegyenesedik, kihúzza magát, felszegi fejét, mint a legyőzöttek, és karján Emezzel belép a templomba. A padokból mindenfelől ismerős, ráncos öregemberek és rettenetes frizurájú öregasszonyok bólogatnak felé mosolyogva. Pont úgy, mint ahogy azokra szoktak, akik ötven évvel az első után megismétlik a fogadalmukat.