Apja épp a konyhában beszélgetett gyerekkori barátjával, aki –  ki tudja miért –  a kissrác keresztapja lett. A gyerek sose értette, hogyan hozta közös nevezőre a sors ezt a két, teljesen különböző embert, akiket pár hónap és egy világ választott el egymástól. A halk szavú, keveset beszélő dolgost, meg a nagyhangú, iszákost.

Előbbi – már, ha egyáltalán megszólalt – szívesen beszélt a munkájáról, arról, hogy minek fog neki abban a pár esztendőben, ami még hátravan. A másik, miközben jót húzott a fröccsből, átkozódva szidta a rendszert, a feletteseit, a feleségét meg az udvari ecetfát, mert mindegyik kiirthatatlan.

A kiskölök ösztönösen távol maradt ezektől a beszélgetésektől. Úgy érezte: a konyhában a viaszosvászon asztalterítő meg a félig meddig idegen férfiból áradó boldogtalanság egyformán ragadós. Inkább behúzódott a nagyszoba sötétjébe és bűvös kockájával játszott. Az ominózus darabot kedvenc nagynénjétől kapta alig egy pár órája. A magas, elegáns, szemüveges, mindig kissé szigorú nézésű tántitól. 

A tánti valahogy nagyon ismerte a gyermeki lelket, ezért aztán az ajándékai mindig telibetrafálták a kisfiú szívét. A legérdekesebb mesés és ismeretterjesztő könyveket meg a legklasszabb játékokat tőle kapta. Másnap aztán a kissrác büszkén vitte be az osztályba, hogy egy kicsit ő is menőnek érezhesse magát olcsó trevira pulcsijában meg kopott bársonynadrágában a farmeres nagymenők között. Persze, azoknak már régen megvoltak ezek a nagyszerű könyvek, játékok, tán’ meg is unták őket. Mégis jó érzés volt egy pillanatra bekerülni a kiváltságosok közé.

Eszébe jutott, hányszor sóvárgott a bűvöskocka után, amikor tehetősebb osztálytársai forgatták azt az udvaron. Kirakni persze egyik sem tudta, inkább átragasztották a színeket jelző matricákat, de azért imponált neki, ahogy babráltak vele. És most tessék, itt van! Néhány hónapos késéssel ugyan, de ma délután ő is egy vadonatúj, kartonpapír csomagolású bűvöskocka büszke tulajdonosává vált. 

Kis kezével tekerte, csavarta. Még be kell melegednie, nem fordul olyan könnyen, mint a többieké. De ő majd megszelidíti, kézhez szoktatja – gondolta. 

A játék finoman csikorgott és jóleső ragasztó szagot árasztott. Ugyan kicsit akadozott, de egy óvatos mozdulat után egedelmesen fordultak az élek. Aztán egyszer csak, se szó se beszéd darabokra esett a kezében. Értetlenül nézte a gyerek, hiszen szíve minden gyöngédségével nyúlt a holmihoz, nem lehet, hogy ő tette tönkre!

Mindegy, a darabok a dohányszín szőnyegen szerteszét gurultak. Könnyeivel küszködve szedte össze őket. Kezében csak az idom lelkét jelentő kereszt maradt, csupaszon, vádlón. Kicsinyke ujjaival darabról darabra rakta össze a játékot, mígnem megint egésznek, megint tökéletesnek tűnt.

Kipróbálta, tekert egyet rajta, de alighogy hozzáért, ismét atomjaira hullt. Kezdte elölről, most már jobban figyelve. Ekkor vette észre, hogy egy aprócska műanyag alkatrész megadta magát. Az, amilyen picurka volt, olyan fontos feladatot töltött be: ő fogta össze középen a tartó elemeket. És most ez itt, törötten kandikált a tenyerében. Nem volt mit tenni. Sokadszori nekifutás után a kisfiú végül feladta és kisomfordált a konyhába. A kocka el volt vetve.

A nagyhangú épp trágár viccet mesélt, közben fuldoklott a röhögéstől és a bagótól. A cigarettafüstöt vágni lehetett a lámpa alatt. A gyerek odaállt apja elé, némán mutatta a tönkrement játékot. A férfi ránézett, majd a színes halomra emelte tekintetét. Nem szólt. Szólt helyette a nagyhangú.

– Há’ tönkretetted? Mi’ csinátá’ vele, hogy így tönkretetted?

Ekkor törött el a mécses a kissrácnál. – Én nem csináltam vele semmit. Csak játszottam vele, forgattam és akkor egyszer csak… 

A nagyhangú csak nézte a viaszos vászonra leszórt maréknyi színes kockát. Értelmezni próbálta a látottakat. A másik viszont megforgatta kezében a sérült, kereszt alakú darabot. Látszott, agytekervényei már térben legózzák össze a nagy egészt. Végül felállt, eltűnt egy fél órára a sufniban, hogy drótból csináljon új lelket a játéknak. Amikor elkészült, a kocka kicsit nehezebben, hangosabban csikordulva fordult, de megbízhatóan tartott. 

A kiskölök a konyhában várt egy sámlin. Nem nézett a nagyhangúra. Úgyis hallotta, amint –  egy erős hangulati váltás után –  épp rég halott anyját siratta. A férfinak folyt a könnye és folyt az orra.

Apja a konyhába lépve a kissrác kezébe nyomta a megreparált kockát. – Most már működik – mondta. Felderült a könnytől maszatos arc, a tömpe gyerek ujjak szeretettel fonták át a visszakapott kincset. A másik férfi alig észrevehető rosszallással nézte a játékot, nem értette, mi lehet ebben a jó. Aztán, mintha a sok gondolkodástól fény gyúlt volna a fejében, ráförmedt a gyerekre:

–  Na, jó’ van! Most má’ sztán többet ne tekergesd! Nem arra való!