A jellegzetesen fanyar, a saját nyomorunkból is viccet csinálni képes pesti humor néhány évtizede még világhírű volt. Talán épp azért, mert nemcsak a magunk baján, de bizonyos fennkölt, „szent dolgokból” is képesek voltunk tréfát űzni. Mert ugyan mi lehet annál nagyobb bátorság, mint szemberöhögni a halált?

Eközben fura mód, ezek a mégiscsak valahogy ízléssel kifigurázott “szent tehenek” mégsem veszítettek magasztosságukból, mert hogy annak a humornak mindig olyan „érted haragszom, nem ellened” íze volt.

Mostanában meg – úgy veszem észre – kikopott belőlünk az önmagukon nevetés képessége. (Tudom, sok oka lehet ennek.) Mintha mára csak a másik magyar sajátosságunk, a végtelen borúlátás maradt volna a szikkadt pogácsa mellett a tarsolyunkban. Így hát elmélázunk a világ folyásán és belezokogunk a nagybőgőbe. Most következő történetem éppen ezért egy “szent tehénről” szól, talán csak napjainkra reflektálva, vagy azért, mert nem áll jól nekem a sírás.

A kollégiumban mindenki tudta rólam, hogy nagy állatbolond vagyok. Így aztán, amikor a folyosón lakó egyik egérfóbiás lányt névnapjára egy fehéregérrel lepték meg a szobatársai, pár perc múlva már az ajtónkon kopogtatott.

Kázmér tehát beköltözött az íróasztalomra egy méretes dunsztosüvegbe. Nem volt benne semmi különös, nem volt egy Csengettyű úr. (Stephen King: A halálsoron c. regényéből) A legnagyobb kunszt, amit ez a fehéregér fel tudott mutatni, maga a létezése volt. 

Hétvégente dunsztosüvegestől költöztettem haza, majd vasárnap vissza a koleszba. (Hogy otthon a macskám micsoda pszichopata “Egyszer úgyis az enyém leszel!” mosollyal ült az uborkás üveg tövében, többszörös hátsó kamrai szívinfarktust előidézve a szerencsétlen rágcsálónak, arról majd talán egyszer később mesélek.) 

Szóval, szorgalmasan logisztikáztam ide-oda az apró jószágot üvegestül, mígnem egy pénteki napon híre nem kelt, hogy a szobánkban orbitális házibuli készülődik. Nekem pont halaszthatatlan dolgom volt odahaza, de gondoltam: megspórolom magamnak és a távolsági busz utazóközönségének a Kázmérrel való közös zötykölődés örömét, így szobatársaim gondjaira bíztam az ártatlant.

Kap enni, inni. Mi baj lehet? – gondoltam én. S erre a dőre költői kérdésre vasárnap meg is kaptam a választ.

Hogy mi történt a távollétemben, azt fedje jótékony homály! Az viszont biztos, hogy egy új Kázmér fogadott. Az addig “patyolatfehéregér” most selyemcukor színekben virított. Nem állítom, hogy nem állt jól neki az almazöld és rózsaszín bunda, de engem erősen meglepett. 

Csak kis, fekete gombszemei ragyogtak úgy, mint azelőtt. Lehet, hogy az életközepi válság nála is előhozta az erőteljes önkifejezési vágyat, de valószínűbbnek tűnt, hogy a buli tetőfokán valaki befestette szegény párát.

Nem sokkal később a tankörünk fiú tagjai bűnbánó képpel álltak előttem és bevallották, hogy “ Magyar kollégiumba, magyar egeret!” felkiáltással ők pingálták nemzetiszínűre a nyomorult állatkát. Az meg csak tűrte a meglehetősen markáns, nacionalista hevületből fogant dizájnváltást.

Lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy temperával nekiestek a “fehér vászonnak”, élő kokárdává változtatva az ügy kárvallottját, ám ennél sokkal jobban foglalkoztatott az a kép, ahogyan később csoporttársaim igyekeztek visszaállítani –a végeredményből ítélve kevés sikerrel – az eredeti állapotot. 

Kollégiumunk mosdója sok mindent látott már. Azt viszont megkockáztatom – bár nem tudom, azóta mit hozott a világ –, hogy az egérfürdetés mégis ritkaság számba ment. A történet résztvevői szerint az intézmény férfi hallgatói hosszú órákig görnyedtek a mosdó felett és egy flakonnyi tusfürdővel próbálták eltüntetni a trikolórt a jobb sorsra érdemes állatkáról.

Hát, így esett, hogy életemben összesen két egerem volt. Egy “gyárilag” hófehér meg egy kopottas nemzeti színű.