Anyák napja idején illene valami nagyon felemelőt, valami nagyon meghatót írnom arról, hogy én is anya vagyok, és hogy ez mennyire felemelő és megható. De, nem fogok erről írni, mert ebben az ügyben meglehetősen renitens vagyok. Mármint abban a tekintetben, hogy én ezt az egész anyaság dolgot nem látom annyira misztikusnak és heroikusnak, mint ahogy láttatnom kellene.

Három gyönyörű fiú büszke szülője vagyok és ezt a tényt éppoly egyszerűen veszem tudomásul, mint azt, hogy van kezem, meg lábam. Egy gyönyörűségében természetes állapotnak tekintem.

Nem égek el naponta az anyaság oltárán, nem írok mesekönyvet, babaszakácskönyvet, pláne nem kezdek videósorozatba a „hogyanneveljükgyerekeinket?” tárgykörben csak azért, mert nekem megadatott a szülőség.

Mert hogy szerintem ez hétköznapiságában mennyei. Slussz. Lehet e köré habos, csipkés körítést festeni, de minek. Benne létezni, élvezni, időnként a nehéz pillanatait (tudom, már ez is blaszfémia, hiszen az anyaságnak csak fantasztikus pillanatai lehetnek – egy frászt!) habitusomhoz mért türelemmel elviselni, na ez az, amit én anyaságnak nevezek. Hogy aztán a gyerekeim majd hogyan osztályozzák le renegát anyai mivoltomat, no, azt majd az idő dönti el.

Ám, hogy ezen a jeles napon mégiscsak szót ejtsek az anyákról, hoztam egy történetet. Méghozzá nem példának állítható nőkről, asszonyokról, hanem meglehetősen szentségtörő módon két állatról.

Az anyaság magasztosságát ugyanis szeretnénk mi, emberek magunknak vindikálni, miközben ezt én egyetemlegesnek gondolom. Úgy hiszem – megfelelő cizelláltság mellett –, hogy a papucsállatkában ugyanaz a zsigereinkbe kódolt féltés, szeretet munkálkodik, mint bennem. És ennek az évmilliókon átívelő evolúciós törvénynek köszönhetően gépelhetem le most én is a mondanivalómat.

Ugyanez a földöntúli, de mégiscsak csodálatosan hétköznapi erő dolgozott pulikeverék kutyánkban és falusi cirmos macskánkban. Róluk szól ez a rendhagyó anyák napi történet.

Szultán kutyám – aki maszkulin neve ellenére igenis nőstény kutya volt, csak gyerekként, amikor hozzánk került, az elnevezésénél még nemigen foglalkoztam olyan lényegtelen apróságokkal, mint a jószág neme – egy igazi anyalelkű kutya volt. Odavolt minden apróságért, mindegy, hogy sárgán guruló naposcsibéről vagy kajla fülű, kiszabadult nyúlfiról volt szó.

Nagy szíve volt, az biztos. A sors mégis úgy rendelkezett, hogy nagyon-nagyon sokáig nem lehetett saját kölyke. Így aztán anyai ösztöneit mindig más csemetéin élte ki a vér szerinti szülők nem mindig felhőtlen örömére. Babusgatta, ölelgette a mancsa ügyébe kerülő apróságokat, akik nyálas fejjel, de megadóan tűrték pótanyjuk szeretetrohamát.

Egy alkalommal macskánk, a nemtudomhányadik Mirci vemhes lett. A házban egy régi, használaton kívüli konyaszekrényben alakítottunk ki számára szülőszobát. Csakhamar világra is jött egyszem kiscicája, Mirci pedig éjt nappallá téve őrködött felette. Mintaanya volt. Nagy igyekezetében alaposan lesoványodott, így amikor a faj- és az önfenntartás ösztöne végleg összecsapott lelkében, úgy döntött, hogy kis vakarcsát a paplannal bélelt szekrény homályában magára hagyhatja egy fél órára és kiosont.

Kanosszajárása ezzel vette kezdetét. Kutyánk ugyanis kihasználta a pillanatot. Besettenkedett, majd egy drogkereső eb magabiztosságával egyenesen a szekrényhez surrant és fogai közé véve a kis ártatlant meg sem állt hazáig, azaz a kutyaólig. Az anyacica – miután konstatálta, hogy magzata eltűnt – keserves nyávogásba kezdett. Ha létezik fájdalom, hát azt ő átélte. Eszét vesztve, picinyét hívogatva járta be a lakás minden zegzugát. Kétségbeesetten nézett ránk, segítséget, vigasztalást kérve.

Az őrjítő kín egészen addig tartott, míg a kutyaól felől meg nem neszelte az ingatlan funkciójától idegen nyivákolást. Mondanám, hogy halált megvető bátorsággal az objektum felé vette az irányt, de erősen túloznék. A mi udvarunkban ugyanis ismeretlen fogalom volt a „kutya-macska barátság”. Békés állataink mindig a legnagyobb egyetértésben éltek és aludtak. Így hát, Mircink nem sokat hezitált, meglehetősen feldúltan belépett a kutyaólba és annak rendje, módja szerint, szájában ringatva visszavitte a kiscicát a stelázsi aljába.

A történet hosszú, így most nem mesélem el pontról pontra. A lényeg az, hogy az előbbiek aznap délután még háromszor ismétlődtek meg. Anyalelkű kutyánk fürdött az örömtől, hogy ha csak percekre is, de megadatott neki az anyaság, amire – mint sejthető – mindennél jobban vágyott.

A harmadik „gyerekrablásnál” Mirciben felébredt a gyanú, hogy talán az udvarban kell keresnie a tettest. Minden alkalommal visszavitte „gyermekét”, a kicsi pedig megadóan tűrte anyja logisztikai kunsztjait. Aztán amikor negyedszerre lopta magához a pitvar visszaeső bűnözője a más csemetéjét, a macska már nem miákolt, nem vágott kétségbeesett képet. Már csak a „kurv@ életbe, megint mehetek a kutyaólba a kölökért!” nézéssel hatolt be célirányosan Szultánunk felségterületére.

Aranylelkű ebünk – szeretetteljes dorgálásunkra – ezután felhagyott a gyerekrablással. Azt hiszem, tizenegynéhány évvel később, amikor már neki is megadatott az életet adni semmihez sem fogható eufóriája és a féltés gyötrelme, talán megértette, micsoda szenvedést okozott korábban az ő végeérhetetlen szeretetével.

Az azonban biztos, hogy a történet után még sokáig nézte epekedőn macskáinkat, kotlósainkat, anyanyulainkat, akik köréjük sereglő apróságaikkal megtestesítették az élet rendjét. Végül ő is engedelmeskedett e szent törvénynek és megadatott neki a sajátunkról való gondoskodás öröme. De valószínűbb, hogy az élet hajolt meg előtte, látva, mennyi szeretet fér meg a lelkében.