Nagyjából ötödikes lehettem, amikor egy nyári úttörőtáborban egy ismerkedési esten (Istenem, már a név is gyönyörű, hisz’ ki a bánattal ismerkedhettem volna össze, mikor valamennyi táborozó iskolatársamat jól ismertem?!) a tanári instrukció szerint egy saját gyártású vidám jelenetet kellett előadnunk. A szöveget meglepő módon én írtam, ám az első olvasópróbán kiderült: a szövegkönyvvel gondok vannak. Egy többszörösen összetett mondatba tört bele az egyik szereplő bicskája. Állította, a leírtak értelmetlenek. Engem a sírás kerülgetett, mert ezerszer átolvasva is éreztem, az a pár sor úgy jó, ahogy van. Csak értelmezni kell. Ezt viszont a másik fél erősen vitatta.

Akkoriban a táborokban a pedagógusok munkáját szobaparancsnokként nyolcadikasok segítették. Egyiküket kértük meg, hogy legyen döntőbíró ebben a nagy horderejű kérdésben. A higgadt, kamaszkora ellenére meglepően bölcs lány elolvasta a gömbölyű betűkkel írt, szövegszerkesztő híján számos áthúzással (firkálással) tarkított szövegemet. Felvonta szemöldökét, majd hangosan, tagolva elolvasta még egyszer és kimondta a verdiktet: Nincs ezzel semmi baj, jó ez így!

Most bitang ütős lenne ide az a mondat, hogy ez volt az a pillanat, amikor ráfordultam a szövegírói pályára, de ez egyszerűen nem igaz. Az viszont igen, hogy ekkor szembesültem először a ténnyel, miszerint az értő olvasás képességét nem alanyi jogon osztogatják. Arra meg, hogy az ebből fakadó meg nem értettség még sokáig kísérteni fog, egyáltalán nem gondoltam.

Sok-sok évvel később, amikor már szövegíróként kerestem a kenyerem, egy hasonló történetbe futottam bele. Egy vállalat zsenigyanús, ám a két mondatnál hosszabb szövegek terén komoly kihívásokkal küzdő vezetőjétől kaptam lesújtó kritikát. Értelmetlen, zagyva, használhatatlan – jelentette ki egy cikkről – én pedig nem értettem, hogy mi lehet a baj, hiszen az általa elmondottak alapján íródott az én olvasatomban nagyon is világos, közérthető anyag. 

Kocsiból, vezetés közben hívott, így a szöveg tüzetes átnézése érthető okokból szóba sem jöhetett. Áthidaló megoldásként azt javasolta: mondatról mondatra olvassam fel neki a szóban forgó cikket, hogy kiderítsük, hol sántít. Én pedig mint egy telefonos mesemondó, lassan, hangsúlyozva, a mondatokat szépen tagolva felolvastam neki a szöveget. 

Bár előzetesen nyomatékosan kértem, hogy amennyiben problémás részhez érünk, azonnal állítson meg, furcsamód egyszer sem szakította meg “felolvasó estemet”. A cikk végére érve aztán lakonikusan csak annyit mondott: Ja, ez így teljesen jó! – és bontotta a vonalat.

Nem vonnék le ebből a két történetből messzemenő következtetést, ha nem érezném azt, hogy az értő olvasás komoly bajban van mostanában. A szakemberek már régóta rángatják a vészharang kötelét, mondván: elfelejtünk olvasni és amit olvasunk, azt se fogjuk fel igazán. Az értelmezést megkövetelő nyomtatott információval szemben rakéta sebességgel törnek előre a különösebb gondolkodást nem igénylő videós tartalmak, ahol előrágott formában, a folyamatból kivonva a fantáziát és az agyi munkát tálalják fel nekünk az ismereteket.

Szép számmal akadnak váteszek, akik évtizedek óta temetik a könyveket és úgy általában, a Gutenberg-galaxist. Fájdalmas belátni: lehet, hogy nekik van igazuk. Ezt a sötét jövőképet festik még darkosabbra az évenkénti PISA jelentések, amelyek a magyar diákok olvasási készségéről adnak ki gyászos bizonyítványt. Példaként álljon itt egy pár évvel ezelőtti, a matematika kompetencia mérésére hivatott feladat, amelyben táblázatból kellett kiolvasni egy kosárlabda bajnokság eredményét.

Nem volt semmi faxni, nem kellett százalékot számítani, sem összeadni, logaritmust venni és egyébként is, az égegyadta világon nem volt szükség semmilyen algebrai hókuszpókuszra, csupán a mellékelt tabella alapján kellett kiválasztani a résztvevők közül a legtöbb pontszámot elérőt. Ijesztő, hogy a többségnek ez nem sikerült. És nem azért, mert nem tudták, hogy öt szám közül melyik a legnagyobb, hanem mert magát, a kétsoros szöveges feladatot nem voltak képesek/hajlandók értelmezni.

Ma, amikor a majdani gazdasági megtérülés alapján (?) próbálják összemérni a reál és a humán tantárgyak fontosságát, hajlamosak erről elfeledkezni a szakértők. Mint ahogy arról is, hogy az élet ritkán kínál olyan vegytiszta helyzeteket, ahol csupán számok, képletek szerepelnek arra várván, hogy kezdjünk velük valamit. Mintha nem vennének tudomást arról a tényről, hogy ezek az egzakt dolgok a leggyakrabban szövegbe ágyazva kerülnek elénk. És ha a szövegértési vakfoltunk miatt nem vagyunk képesek felfogni a feladványt, a számokkal, képletekkel, állandókkal sem jutunk majd beljebb. 

Nyilván, szövegíróként munkaköri kötelességem védeni a mundér becsületét. Ám, ha más lenne a foglalkozásom, könyvszerető emberként akkor sem vonnám kétségbe az értő olvasás szükségességét és létjogosultságát, mert hiszem, szeretném hinni, hogy a nyomtatott információátadás még jó ideig az életünk része marad, a bevásárló cetlitől a használati utasításon és gyerekünk bájos ákombákomjain át a kedvenc regényünkig. Mert a szöveg – legalábbis erősen bízom benne – bármivel is íródott, nem radírozható ki a kultúránkból.

És a végére még egy eset, ami lehet, hogy túlmutat önmagán… A minap egy cikk jelent meg az egyik portálon a tíz legjobb szerelmes filmről. A jól összeszedett kis anyag végén a szerző arra kérte az olvasókat, hogy egészítsék ki saját olvasmány- vagy moziélményeikkel a felsorolást. Csakhamar kommentek tucatjai sorakoztak a poszt alatt. Az egyik hozzászólás egy könyv és az abból készült film viszonyát boncolgatta.

A hozzászóló egyértelműen utóbbira tette a voksát, mondván: a kissé zavaros, keszekusza írott történetből a forgatókönyvírónak sikerült egy jól követhető, izgalmas cselekményt kihámoznia, amit aztán a rendező a maga eszközeivel tökéletes filmmé formált. A hozzászóláshoz pár percen belül érkezett egy lelkes válasz, nagyjából ezzel a tartalommal: Igen, én is olvastam a könyvet, nekem is az tetszett jobban…

Az üggyel kapcsolatban, számos kérdés kavarog bennem. Az, aki egy 3-4 mondatos hozzászólást nem tud értelmezni, egy több száz oldalas regénnyel, vajon hogy boldogul?  

Miért nem vesszük a fáradságot, hogy el is olvassuk azt, amihez hozzászólunk, vagy ha már végigfuttattuk szemünket a szavakba rendezett betűkön, miért marad azok jelentése rejtve számunkra? A közösségi térben történő véleményformáláshoz tényleg nem kell más, csak egy billentyűzet? A XXI. század információs forradalma annyit jelent csupán, hogy elég, ha írni tudunk, olvasni, pláne érteni, felfogni az olvasottakat, már nem szükséges?

Az olvasási képtelenség okolható azért, hogy hovatovább csak azokat a politikai és marketing üzeneteket vagyunk képesek dekódolni, amelyek nem lépnek túl az alany-állítmány bonyolultsági tartományán? És a végletekig leegyszerűsített mondanivaló végül oda vezet-e, hogy holnaptól már csak hangulatjelekkel kommunikálunk? Ha valaki tudja ezekre a választ, kérem, feltétlenül írja meg nekem! Ígérem, el fogom olvasni. 🙂

Anyák napja idején illene valami nagyon felemelőt, valami nagyon meghatót írnom arról, hogy én is anya vagyok, és hogy ez mennyire felemelő és megható. De, nem fogok erről írni, mert ebben az ügyben meglehetősen renitens vagyok. Mármint abban a tekintetben, hogy én ezt az egész anyaság dolgot nem látom annyira misztikusnak és heroikusnak, mint ahogy láttatnom kellene.

Három gyönyörű fiú büszke szülője vagyok és ezt a tényt éppoly egyszerűen veszem tudomásul, mint azt, hogy van kezem, meg lábam. Egy gyönyörűségében természetes állapotnak tekintem.

Nem égek el naponta az anyaság oltárán, nem írok mesekönyvet, babaszakácskönyvet, pláne nem kezdek videósorozatba a „hogyanneveljükgyerekeinket?” tárgykörben csak azért, mert nekem megadatott a szülőség.

Mert hogy szerintem ez hétköznapiságában mennyei. Slussz. Lehet e köré habos, csipkés körítést festeni, de minek. Benne létezni, élvezni, időnként a nehéz pillanatait (tudom, már ez is blaszfémia, hiszen az anyaságnak csak fantasztikus pillanatai lehetnek – egy frászt!) habitusomhoz mért türelemmel elviselni, na ez az, amit én anyaságnak nevezek. Hogy aztán a gyerekeim majd hogyan osztályozzák le renegát anyai mivoltomat, no, azt majd az idő dönti el.

Ám, hogy ezen a jeles napon mégiscsak szót ejtsek az anyákról, hoztam egy történetet. Méghozzá nem példának állítható nőkről, asszonyokról, hanem meglehetősen szentségtörő módon két állatról.

Az anyaság magasztosságát ugyanis szeretnénk mi, emberek magunknak vindikálni, miközben ezt én egyetemlegesnek gondolom. Úgy hiszem – megfelelő cizelláltság mellett –, hogy a papucsállatkában ugyanaz a zsigereinkbe kódolt féltés, szeretet munkálkodik, mint bennem. És ennek az évmilliókon átívelő evolúciós törvénynek köszönhetően gépelhetem le most én is a mondanivalómat.

Ugyanez a földöntúli, de mégiscsak csodálatosan hétköznapi erő dolgozott pulikeverék kutyánkban és falusi cirmos macskánkban. Róluk szól ez a rendhagyó anyák napi történet.

Szultán kutyám – aki maszkulin neve ellenére igenis nőstény kutya volt, csak gyerekként, amikor hozzánk került, az elnevezésénél még nemigen foglalkoztam olyan lényegtelen apróságokkal, mint a jószág neme – egy igazi anyalelkű kutya volt. Odavolt minden apróságért, mindegy, hogy sárgán guruló naposcsibéről vagy kajla fülű, kiszabadult nyúlfiról volt szó.

Nagy szíve volt, az biztos. A sors mégis úgy rendelkezett, hogy nagyon-nagyon sokáig nem lehetett saját kölyke. Így aztán anyai ösztöneit mindig más csemetéin élte ki a vér szerinti szülők nem mindig felhőtlen örömére. Babusgatta, ölelgette a mancsa ügyébe kerülő apróságokat, akik nyálas fejjel, de megadóan tűrték pótanyjuk szeretetrohamát.

Egy alkalommal macskánk, a nemtudomhányadik Mirci vemhes lett. A házban egy régi, használaton kívüli konyaszekrényben alakítottunk ki számára szülőszobát. Csakhamar világra is jött egyszem kiscicája, Mirci pedig éjt nappallá téve őrködött felette. Mintaanya volt. Nagy igyekezetében alaposan lesoványodott, így amikor a faj- és az önfenntartás ösztöne végleg összecsapott lelkében, úgy döntött, hogy kis vakarcsát a paplannal bélelt szekrény homályában magára hagyhatja egy fél órára és kiosont.

Kanosszajárása ezzel vette kezdetét. Kutyánk ugyanis kihasználta a pillanatot. Besettenkedett, majd egy drogkereső eb magabiztosságával egyenesen a szekrényhez surrant és fogai közé véve a kis ártatlant meg sem állt hazáig, azaz a kutyaólig. Az anyacica – miután konstatálta, hogy magzata eltűnt – keserves nyávogásba kezdett. Ha létezik fájdalom, hát azt ő átélte. Eszét vesztve, picinyét hívogatva járta be a lakás minden zegzugát. Kétségbeesetten nézett ránk, segítséget, vigasztalást kérve.

Az őrjítő kín egészen addig tartott, míg a kutyaól felől meg nem neszelte az ingatlan funkciójától idegen nyivákolást. Mondanám, hogy halált megvető bátorsággal az objektum felé vette az irányt, de erősen túloznék. A mi udvarunkban ugyanis ismeretlen fogalom volt a „kutya-macska barátság”. Békés állataink mindig a legnagyobb egyetértésben éltek és aludtak. Így hát, Mircink nem sokat hezitált, meglehetősen feldúltan belépett a kutyaólba és annak rendje, módja szerint, szájában ringatva visszavitte a kiscicát a stelázsi aljába.

A történet hosszú, így most nem mesélem el pontról pontra. A lényeg az, hogy az előbbiek aznap délután még háromszor ismétlődtek meg. Anyalelkű kutyánk fürdött az örömtől, hogy ha csak percekre is, de megadatott neki az anyaság, amire – mint sejthető – mindennél jobban vágyott.

A harmadik „gyerekrablásnál” Mirciben felébredt a gyanú, hogy talán az udvarban kell keresnie a tettest. Minden alkalommal visszavitte „gyermekét”, a kicsi pedig megadóan tűrte anyja logisztikai kunsztjait. Aztán amikor negyedszerre lopta magához a pitvar visszaeső bűnözője a más csemetéjét, a macska már nem miákolt, nem vágott kétségbeesett képet. Már csak a „kurv@ életbe, megint mehetek a kutyaólba a kölökért!” nézéssel hatolt be célirányosan Szultánunk felségterületére.

Aranylelkű ebünk – szeretetteljes dorgálásunkra – ezután felhagyott a gyerekrablással. Azt hiszem, tizenegynéhány évvel később, amikor már neki is megadatott az életet adni semmihez sem fogható eufóriája és a féltés gyötrelme, talán megértette, micsoda szenvedést okozott korábban az ő végeérhetetlen szeretetével.

Az azonban biztos, hogy a történet után még sokáig nézte epekedőn macskáinkat, kotlósainkat, anyanyulainkat, akik köréjük sereglő apróságaikkal megtestesítették az élet rendjét. Végül ő is engedelmeskedett e szent törvénynek és megadatott neki a sajátunkról való gondoskodás öröme. De valószínűbb, hogy az élet hajolt meg előtte, látva, mennyi szeretet fér meg a lelkében.

Valahogy úgy alakult, hogy nálunk a macskák mindig is pedigrések voltak. Legalábbis annyiban, hogy mindnek ugyanaz volt a neve. Mint a kékvérű királyi családok leszármazottai, akik annyiban különböznek csak felmenőiktől, hogy ugyanazon a néven, ám más „rajtszámmal” kerülnek be a történelemkönyvekben. (Thorton Wilder remek kisregényt írt ebből A hosszú karácsonyi ebéd címen. Érdemes elolvasni.) Na, nálunk pedig a macskák örökölték generációról generációra a Mirci nevet. Ez a történet viszont „A Mirciről”, az első, az igazi, hamisítatlan Mirciről szól. Arról, amelyik talán túlontúl korán tanított meg engem a „pokol útjai jószándékkal vannak kiközvezve” szomorú igazságára.

Nem rémlik, hogy mikor lett családtag nálunk Mirci. Úgy emlékszem, ő konstans szereplője volt a gyerekkoromnak, örök idők óta velünk élt a nagy, szürke tigriscsíkos, büszke tartású kandúr. Az a szelíd, busa fejű, nagy orrú fajta volt. Amolyan közönséges házimacska, aminek vidéken nem sok becsülete van. Bezzeg nálunk! Anyámmal versenyt hízelegtünk a kis dögnek, de ő valamiért mégis apámért volt oda. Pedig apám nem cirógatta, nem dögönyözte, sőt még a legfinomabb falatokkal sem ő kényeztette. Ennek ellenére valami méltóságteljes, „telibe viszonzott” szerelem fűzte cirmosunkat a ház urához. Azt hiszem hasonlelkek voltak.

Ha létezik lélekvándorlás, Mirci előző életében egészen biztosan kutya volt. Abból is a legjobb féle. Macska létére olyan hűséges volt, amilyenről azóta sem hallottam. Tartása, önérzete, állati mivoltához mért önuralma nem véletlenül került be a családi legendáriumba. Anyám sokat emlegette azt az esetet, amikor a főzés idején a konyhaasztalra helyezett húsra megejtő rajongással nézett a kandúrunk. Sóvárgó lelke ott volt a szemében az illatozó cupákok láttán, mégsem nyúlt a tálhoz. Egyetlen egyszer tett felé egy tétova mozdulatot, amire anyám, egy határozott nemmel válaszolt. Egymásra szegeződött a két zöld szempár és a dolog elrendeltetett. A macska soha többé nem próbálkozott, anyám pedig tudta, hogy Mirci innentől úgy strázsálja a húst, hogy élete árán is megvédené azt.

A legmeghatóbb viszont mégiscsak az volt, amikor szigorúan kiszámoltan, pár lépéssel mindig lemaradva követte a kertbe, az önként gazdájául fogadott apámat. Tisztes távolban leült, lefeküdt a nyirkos hantra és türelmesen kivárta, míg apám befejezi a munkát. Órák múlva, mikor már friss földszagot párállott a föld és apám szedelődzködni kezdett, Mirci is felállt. Felpúposított hátát és ahogy szokta: három-négy méterrel előreengedve apámat, megindult a ház felé. Soha nem szaladt előre, nem dörgölődzött, nem incselkedett. A jelenlétével, a távolságtartásában formát öltő tisztelettel adta apám tudtára, kihez tartozik igazán.

Nem tudom, talán hat-hét éves lehettem akkoriban. Apám-anyám addigra már alaposan megfertőztek engem az állatok szeretetével. Így aztán amikor egy nem túl távoli kisboltban egy doboznyi csipás szemű kiscicát próbáltak rám tukmálni, nem ellenkeztem. Kiválasztottam az alomból egy tejeskávé színű, mélykék szemű kis szőrgombócot. Gyerekfejjel úgy hittem, jót teszek ezzel a csöppséggel, hiszen arról – még akkor is, ha szüleim erősen óvtak a valóságtól –, szörnyű sejtéseim voltak, hogy faluhelyen az ilyen nemkívánatos szaporulatra milyen sors vár.

Hazavittem hát a kismacskát és a főúri etikett szabályait betartva bemutattam az új jövevényt Őmirciségének. A kis ártatalanra meglehetősen hűvös pillantásokat lövellt a kandúr, mint aki úgy véli, ez a nyálas vakarcs épp most fosztja meg az őt megillető előjogaitól.

Apám – aki egyébként nem egy kifejezetten ellágyulós típus volt – sem tudott ellenállni a jövevénynek és megeresztett egy mosolyt felé. Azt hiszem, ekkor rontottam el végérvényesen mindent. Mirci a szokásos nyugodt lépteivel elindult az ajtó felé, büszkén kihúzta magát és eltűnt.

Már nem emlékszem, hogy meddig nem került elő. Hívogattuk, csábítottuk a kedvenc ételeivel, de hiába. Hitegettük magunkat, hogy a szomszédban vernyogó, bagzó macskalányok miatt hagyott itt időlegesen bennünket, de legbelül éreztük: ez hazugság.

Talán hetek teltek el nélküle. Apám mint mindig, délutántól késő estig tett-vett a kertben. Soha nem beszélt arról, hogy hiányzik neki hallgatag kísérőtársa, de mikor úgy hitte, nem látja senki, azért óvatosan körülsandított.

Egyszer aztán, mintha mi sem történt volna, lassú léptekkel feltűnt Mirci. Eltűnésére nem adott magyarázatot és túlzásba se vitte az ismételt találkozás örömét. Mint egy cirmos bőrbe bújt Mary Poppins egyszerűen megint ott volt, ahogy mindig. Csak apám megjelenésére esett ki a szerepéből, akkor egész lényéről sugárzott, erre a pillanatra várt. Így hát, amikor nyikorogva kinyílt a kertkapu, ketten léptek a szépen gondozott veteményes ágyások közé. Úgy tűnt, helyreállt a világ rendje…

És ekkor jelentem meg a kert végében én. Kezemben az addigra már szépen megerősödött, de még mindig ványadt kismacskával. Előttem van a kép, ahogy a zajra megfordult Mirci. És előttem van az is, ahogy kétségbeesve apámra emelte tekintetét, aki fel se nézett a frissen kiforgatott földhalmok közül.

Jó öreg kandúrunk nem nyávogott. Nem fújt. Csak meggörbítette hátát és büszke fejtartásával elindult a szomszéd felé. Úgy húsz-harminc méter lehetett közöttünk, majd a távolság nőttön nőtt. Alakja egyre jobban elmosódott. Szürke cirmos teste lassan beleolvadt a ribizlibokrok közé. Szegény csak annyit tudott kivenni, hogy még mindig ott állok, ölemben a betolakodóval, akinek – Mircivel ellentétben – már a nevére sem emlékszem.

Az viszont határozottan előttem van, ahogy távolodtában még egyszer visszanézett a kandúr, akit elárultam. Mintha csak egy utolsó esélyt adott volna nekem, hogy visszacsinálhassam, amit elrontottam. Akkor és ott végérvényesen elszalasztottam ezt a lehetőséget.

Soha többé nem láttuk őt.

Két fajta emberrel nem tudok mit kezdeni. Az arcán a legelkeserítőbb helyzetben, az alkalomhoz abszolút méltatlan módon üdvözült mosollyal vonuló hurrá optimistával, meg a bármilyen – csipcsup vagy nagyobb – ügy miatt világvégét kiáltóval. Mert hogy egyik sem sokat lendít ám az egyébként is a bányász béka ülepe alatt imbolygó mostani közhangulaton! Sem az, ha az egzisztenciális kútfenék alján ülőt napsugaras jókedvvel olyan épületes baromságokkal etetjük, mint hogy a felhők fölött mindig kék az ég. De épp ilyen hasznos az is, ha ugyanezt a delikvenst még azzal is megtaláljuk: nem baj, hogy nem látsz most kiutat, hisz’ úgyis „mindmeghalunk”. Pedig mostanában mindkettőből épp elég kijut nekünk.

Itt van egy nyavalyás vírus. Ez a pár mikronnyi rettenet, ez a mikroszkópikus veszedelem, amely a nálánál látszólag jóval nagyobb és elvileg fejlettebb emberiséget úgy küldte a sarokba, ahogy óvodást szokta a szigorú dadus. Ez az aprócska teremtmény – ne szégyelljük – totálisan leigázott minket. Vagy legalábbis rámutatott arra, hogy az, amit emberi civilzációnak nevezünk, mennyire törékeny ácsolat.

Szóval, lehet utálni ezt a mutáció tekintetében a gránitszilárdságú törvényeinkhez fogható metamorfózisra képes organizmust. Pedig csak teszi a dolgát, él, szaporodik, a közreműködésünkkel vagy az ellenében. Sok van már a számláján. Amerre csak jár, aggodalom, félelem, fájdalom kíséri útját. Nem látni, honnan támad, csak érezzük: ott liheg a közelünkben az alkalomra várva, ócska pszichotrillerré változtatva mindennapjainkat. Egyelőre nincs ellene oltás, nincs gyógymód. Úgy tűnik, a COVID–19: emberiség meccs jelenlegi állása 1:0.

Kevés okunk van tehát a felhőtlen jókedvre. De, én még most is megrögzött optimista vagyok, bár nem öltöm magamra naponta a házaló Biblia-árusok derűjét. Mert minden keservünk, minden bánatunk, minden kilátástalanságunk ellenére mégis csak jót (is) tett velünk ez a kis rohadék. Ha mélyen belegondolok, egészen filozofikus az, ahogy ez a jószág beleavatkozott az életünkbe. A jelenléte okán karanténba kényszerült emberek ugyanis egyszerre csak képletesen és szó szerint kinyitották az ajtajukat.

Az eddig a társadalom többsége részéről kevés együttérzést kiváltó nővérekért, ápolókért, beteghordókért esténként megtelnek az erkélyek. Egészen felemelő látvány, ahogy a betonmonstrumokból kidugják a fejüket a szobafogságra ítélt lakók és egy bátorító taps meg egy imbolygó öngyújtó láng erejéig megköszönik a megköszönhetetlent. Hogy ez kevés? Az! De az arrogáns, a most ünnepelteken máskor átnéző fölényesek megnyilvánulásainál még így is mérföldekkel több. Hogy ne mondjam: emberibb megnyilvánulás.

Paradox módon a kikényszerített távolság hozza közelebb az egymás mellett élőket. Épp csak látásból ismerősök szólítanak le hogylétünk felől érdeklődve. Olyanok, akikkel azelőtt egy udvarias „Jó napot! Jó napoton!-on túl nem sok szót váltottunk a lépcsőházban.
A ránk osztott apokalipszis akarva-akaratlanul némelyünkből kihozza a mélyen szunnyadó emberséget. Így aztán egy gyors körtelefon után kövér pakkal érkezünk meg no, nem Nyilas Misihez, hanem a nyugdíjas szomszédainkhoz, hozzátartozónkhoz, hogy egy rövid csengetés után már el is tűnjünk onnan.

Ezekben a napokban világlik ki igazán, hogy ki, mit cipel a fogantatásunkkor hátunkra kötött batyuban. Ki csinál egyből papírsárkányt a gazdaságot megsuhintó válság szelét megérezve. Kevésbé költőien: ki az, aki az első nagy ijedtségre négyszeresére srófolja fel a csirkemell árát.
Ki az, aki a profitcsökkenést megneszelve nem gondolkodik semmilyen áthidaló megoldáson, hanem azonnal szélnek ereszti dolgozói jó részét. A szerencsére bízva azokat, akikért felelősséggel tartozik. És ki az, aki pénzre váltja mások kétségbeesését, nyomorát. Aki jó érzékkel bespájzol ebből-abból, hogy a megfelelő időben tisztes marzzsal adjon túl a holmin.

Szeretem a tiszta helyzeteket és hálás vagyok, amikor egyértelműen kiderül, kitől, mire számíthatok. A nyerészkedőktől nyerészkedésre, a máskor meg színtelen-szagtalan szomszédtól jó szóra, segítségre. Az örök pesszimistáktól sirámokra, az életre igennel válaszolóktól meg ha másra nem, hát együttérző hallgatásra.

Keresem a kapaszkodókat, a mentális fogódzókat, amelyek nem engedik, hogy én és a hozzám csatolt fileként tartozó családom belecsússzunk a minket körülvevő kétségbeesés ingoványába. Megnyugvással tölt el azt látnom, hogy ebben az áldatlan helyzetben a sokszor szidott, informatikus koponyák által szőtt világhálón felütötte a fejét a jóakarat. Ügyes kezű asszonyok ingyen vagy a napokban elveszett munkájuk bérének pótlásaként maszkokat varrnak. Mások esténként díjtalanul mondanak verset, altatót, zenélnek vagy tartanak online tornát az arra vágyóknak. Megint mások a leckével egyedül senyvedő gyerekeknek nyújtanak online korrepetálást – ellenszolgáltatást nem várva.

Sokáig sorolhatnám, hogy közvetve vagy közvetlenül, ez a kártékony mikroorganiuzms mire nyitotta fel a szemünk. És most, hogy így belegondolok, úgy hiszem: az a bizonyos koronavírus elleni meccs még nincs lejátszva. Csak a félidőnél járunk. Még szépíthetünk.

Arankám! Hozzál má’ még egy fröccsöt nekem! De most ne olyat, mint az előbb. Az túl savanyú volt, csak olyan „éppen hogyot” csinálj! – szólt Janó bácsi a fotelból és kinyújtotta felesége felé a poharat.

Aranka néni letette az állólámpa tövébe a keresztrejtvényét, szuszogva felállt és kiment a konyhába fröccsöt gyártani. Most még jobban figyelt, hogy mennyi bort tölt a pohárba, majd ráeresztette a szódát. A szifon fröcsögve lehelte ki a lelkét.

Janó bácsi a távirányítóval babrált. Valahogy sehogy sem találta a nótacsatornát. Aztán egyszer csak rálelt, fel is tűnt a képernyőn egy elhasznált táncdalénekes valami rózsáról dalolva. Aranka néni meg közben egy megértő mosoly kíséretében a kezébe nyomta az üveg poharat.

Nagyot húzott a férfi, elégedetten törölte meg kockás ingujjával a száját. – Látod, Arankám! Ez az igazi! Így szeretem. Bár a szóda már kicsit gyenge, legközelebb csinálj hozzá újat. De most már ez is jó lesz – és a tévé felé fordította fejét.

A lámpa alól felvette keresztrejtvényét a pufók asszony. Paradicsom, tizenegy betű… Lehuppant a karosszékébe és újra kurblizta agytekervényeit. Nehezen kaparta elő a mélyből a szavakat, de érezte, hogy a feladat megolajozza csikorgó memóriáját. Vízszintes, függőleges. Már majd’ a felével végzett. A skandináv rejtvényeket szerette, azokat, ahol a picurka négyzetekben áll a feladványként megadott szó. Ha eltalálta a helyes megfejtést, egészen műveltnek érezte magát. Talán még egyszer egy tévés vetélkedőbe is benevez.

A betűk csaknem megtöltötték az összes rubrikát, amikor megcsörrent a telefon. Ancsáék jelezték, hogy jönnek.
Összerezzent Aranka néni. Vasárnap délután volt. A csirkepaprikás maradéka nem lesz elég a lányáéknak – gondolta –, különben is, estére is kell abból a Janónak. Olyan jóízűen ette.

Felkászálódott a karosszékből, kicsit meghúzogatta fájós derekát és kiment a baromfiudvarba. Negyed óra múlva egy kopasztott csirkével tért vissza, amiből kisvártatva meg egy nagy halom, illatozó rántott hús lett. Épp idejében. Már a kötényét oldotta, amikor betoppant a család.

Szempillantás alatt eltűnt a hús. Aranka meg meg nem állt a konyhakredenc és az étkezőasztal között. Kávét hozott, jó erőset. Magának is töltött egyet, mikor sóhajtva elhelyezkedett a hokedlin. – Milyen süteményt sütöttél nekünk? – csivitelte a három éves Zsófika, mire apja rászólt. – Mér’ nem hagyod má’ békén nagyanyádat? Most ült le!

A férje személyében előlépő védőügyvédet viszont Ancsa tromfolta le: – Hagyd már! Anyu csak akkor boldog, ha elláthat minket. Nézd már, most is hogy nevet!

És tényleg, Aranka néni arcán egy halvány mosoly futott szét. Aztán felegyenesedett, kiment a kamrába, kekszmorzsát, kókuszreszeléket meg lekvárt hozott elő és míg a társaság fecsegett, összeütött egy gyors süteményt.

A desszertnek sem jutott több idő, mint a rántott csirkének. A három unoka, a lányáék, meg a nagy étvágyú Janó pillanatok alatt elpusztította. Ő meg összeszedte a mosatlant, megegyengette fájós derekát és leült a családja körébe. Alig ért a székhez, amikor a három gyerek közül a leghuncutabb, a kis Zsombor bújócskázni hívta.

Ellenkezett, talán csak megszokásból, talán csak fájós csontjai miatt, de a végén nagyon ügyesen elrejtőzött a függöny mögött. Nem is találta volna meg soha a kisfiú, ha Aranka egy halk puffanással nem ér arccal földet.

Ott feküdt élettelenül az asszony. Keze-lába szerteszét, valami végtelenül groteszk, nevetséges pozitúrába rendezve. Szoknyája is illetlenül felcsúszott a térde fölé, a kiérkező mentősök igazgatták el rajta.

De Aranka nénit, született Mányai Arankát ez nem érdekelte. Addigra ő már egy vakítóan fényes ösvényen lépdelt. Évek óta most érezte először könnyűnek magát. Nem szuszogott, nem fájdította a derekát. Rémlett, talán látja is Janót, Ancsát meg a gyerekeket, akik mintha messziről integettek is volna neki, de most annyira szép volt minden, hogy nem volt szíve otthagyni a helyet. Még soha életében nem volt ennyire önző, ennyire szabad és ennyire boldog egyedül. Nem is akart már sehová sem menni.

Paradicsom, tizenegy betű – villant az agyába és képzeletben már írta is keresztrejtvény 27-es vízszintes sorába a megfejtést: mennyország.

– Arankám! Hát mé’ hagytál itt! Ki fog nekem most már fröccsöt hozni? – zokogott fel őszinte fájdalommal Janó bácsi hangja a háttérben sírdogáló család kórusából.

A ragyogó táj halványodni kezdett, a szoba és az ijedt hozzátartozók képe viszont egyre élesebb lett. A könnyáztatta, barázdált férfiarc láttán az asszonynak szörnyű lelkiismeretfurdalása támadt. Tétován megállt a sugárzó fényben, majd engedelmesen visszafordult.

Az újraélesztést végző mentősök csak annyit láttak, hogy erőtlenül, szóra nyílik a szája és a másfél percig özvegy urának halkan odasúgja:
– Jól van Janó, jövök már. Majd csinálok friss szódát.