Az asszony robog elöl, ahogy mindig is szokott. Utána, jó messze poroszkál a férje. Az elöl lévő időnként hátranéz, megsürgeti az urát. 

A fene tudja, miért szalad az asszony. Talán a fájdalom elől fut, ünnepi körömcipője véresre törte a sarkát, a vasútállomás meg még jócskán odébb van. Az elnyűtt lábát leszámítva frissen vásárolt orgonalila kosztümjében a nő roppant elragadónak látja magát. A mögötte ballagó férje már nem ilyen elégedett, még akkor sem, ha legjobb zakóját vette fel és az alkalomra való tekintettel igazán csinos nyakkendőt kötött. És persze, a vadonatúj – szintén a mai napon debütáló – fogsora is hozzátesz a látványhoz. Bár, meg kell hagyni, ez utóbbival még nem sikerült megbarátkoznia. 

Nincs azonban ideje sokáig töprengeni a szájába helyezett ingatag idegen testről, mert megérkeznek az állomásra, a távolban pedig feltűnik a vonat. Pár perc elteltével be is zsúfolódnak a fülkébe és épp csak lehuppannak egymással szemben, már indul is a szerelvény. 

Alig hal el a vonatfütty, amikor az asszony előveszi a szalvétába csomagolt rántotthúsos szendvicseket. Nagyot harap az egyikbe, a másikat a férfi felé nyújtja. Amaz megrázza a fejét, de a nő ellentmondást nem tűrően a kezébe nyomja. – Egyél, na! A lagziban csak este nyolc körül lesz vacsora, addig meg vagy éhen halsz vagy elázol teljesen. 

A férfi kelletlenül elveszi a tízórait, a két jókora kenyérszeletet, közte egy lustán kilógó rántotthússal. Harap egy hatalmasat, majd még egyet. 

Nem foglalkozik a többi utassal, akik nézik a jelenetet, a szendvics egy falatnyi otthont rajzol köréje a kupéban. Mohón fal, egyre nagyobb darabokat hasít ki a karéjból, alig bírja megforgatni a szájában, mígnem az egyik falat cigányútra megy. 

Elvörösödve zihál, sípolva küzd a tüdeje. Megrángatja nyakkendőjét, mintha csak az fojtogatná. Nem mer a körülötte ülőkre nézni, kétségbeesve mered ki a vonatablakon. Odakinn eszeveszetten rohan a táj, bent ellenben áll az idő. A falat nem mozdul. Hideg veríték csurog végig a hátán, ismerős érzés önti el. 

Megint nyolc vagy kilenc éves. A bányatóban fürdik a többi gyerekkel, mézbőrű csibészek mind. Kergetőznek a hűs vízben, már épp eléri az egyiket, de elvéti a fogást. Amaz tovacsusszan, ő meg elmerül a vízben. Még hallja a hangokat, bár távolodik a zsivaj. Körülötte egyre ordítóbb lesz a csend. Szája és tüdeje megtelik vízzel, néma kiáltására senki sem válaszol. Taposni próbál, de csak lejjebb és lejjebb süllyed. Odalent, mint aki épp elég halált látott már, közömbösen elúszik mellette egy hal. Lassanként elpárolog belőle a fájdalom, már nem kapkod levegő után. Belenyugszik a megváltoztathatatlanba és elnyúlik a bányató fenekén. Sötét van, béke és halotti csend.

A többit már csak a fiúk elmeséléséből ismeri. Mindannyian tudták, hogy veszélyes a tóban fürdeni, mégis gyakran megtették. És persze, a szülők is ismerték gyerekeik észjárását, éppen ezért sűrűn csaptak rajta a tilosban járó siserehadon. Az egyikük apja épp akkor érkezett, hogy két pofonnal  hazazavarja fiát, s ha már ott volt, létszám ellenőrzést is tartott. Így derült ki, hogy egy gyerek hiányzik. Az apa nem teketóriázott, úgy, ahogy volt, ingbe’ gatyába’ beugrott a vízbe és kihúzta a félholt gyereket. 

Az emlékek olykor kegyetlenek. Most, hogy egy kapitális falat szabotálja legelemibb életfunkcióját, ugyanaz a halálfélelem keríti hatalmába, mint egykor. Az akkor történtekből a férfi már csak annyira emlékszik, hogy egy markos kéz jó párat ráhúz a lapockájára, ő meg felöklendezi az iszap szagú vizet.

Mire idáig jut az emlékezésben, felesége feláll a szemközti ülésből és meglapogatja a hátát. Erős keze van, nagyokat csap rá, de végül elhozza a megváltást.  A bűnös falat megmozdul, a megkínzott ember végül hatalmasat kortyol a kocsi állott levegőjéből.

Meleg van itt, elviselhetetlen meleg – gondolja, majd feláll, hogy lehúzza a kocsi ablakát. Kihajol, a menetszél beletép gyér hajába, nyakkendője jókedvűen integet az arra járóknak.

Túláradó életöröm járja át, kiálthatnékja támad. Mély levegőt vesz és a sínek mellett elhaladó bicikliseknek odarikkant a robogó szerelvényről: Hahóóóó! Hangja tovaszáll és vele együtt a fogsora is.

A kocsi árát érő protézis valahol a fűben landol, egykori viselője erre ijedten kapja be fejét a vonatablakból. Szerencséjére senki sem látta a jelenetet. Onnantól kezdve kerüli felesége tekintetét. Összeszorítja ajkát, mintha csak utólag akarná jóvá tenni a végzetes hibát.

A végállomáson aztán asszony sziszegve rászól, hogy tegye már be végre a fogsorát, de neki valamiért nem akaródzik, mondván: majd a lakodalmas ház közelében rendbe hozza magát. De sem a szóban forgó utcában, sem a ház kapujában nem kerül a helyére a dolog.

– Hol. A. Fogad? – szűri a foga között a szavakat az asszony. 

Mint a vesztes csatából visszatérő hadvezér, aki pontosan tudja, nincs már mit szépíteni a történteken, emberünk bűnbánóan megszólal. – Azt hiszem Celldömölkön… És maga sem tudja miért, de kitör belőle a nevetés. Zeng tőle az utca, szúr az oldala és potyognak a könnyei. Ki tudja, tán’ a nevetéstől, de az is lehet, hogy csak attól, hogy él.

Az egész falu összezsúfolódott a nézőtéren, így amikor a színpadra szólítják őt, fenekek és lábak százai között kell átverekednie magát, hogy átvehesse a díjat. 

A díj bájosan egyszerű, már amennyiben egy csúf kis pléhtábla bájosnak nevezhető. A lényeg azonban látszik, mert jó, nagy, fekete betűkkel ráírták: “Tiszta udvar, rendes ház”.
Most már ugyan bádogból, de papírja is van róla, hogy az ő portája mindenkinél takarosabb. Nincs már dolga itt. Kioson a hátsó sorok mögött, meg se várva a nyugdíjas dalárda műsorát.

Otthon benyit a verandára és értelmet nyer a zománcos pléhtábla. Mintegy a díj igazolásául a sápadt októberi napfényben is ragyog minden. Valami elégedettség félét érez.

Leveszi a kabátját, kinyitja a nagy, fehér szekrényt. Nyikorog a nehéz ajtó, belső oldalán felfénylik a tükör. A tükörből egy ismerős nő néz vissza rá. Hasonlít hozzá. Amaz sem szép és pont ugyanolyan színtelen. Azon drapp kardigán van meg valami zöldes seszínű szoknya meg ezen is. Az sápadt, sárga arcú, koromfekete hajú, emez szürkés fakó bőrű és erősen mákos. A tükörbéli nőnek félénk, gyanakvó a tekintete, az innensőnek fényét vesztett.

A lány a tükörből – nevezzük Irmának – az, aki reménytelenül szerelmes a szemben lévő házban lakó Pistába. Néha órákon át lesi a nagyszoba ablak függönye mögül, hogy mikor indul a fiú futballozni, de Pista nem néz rá. Talán észre sem veszi az áttetsző, semmilyen lányt.

Egyszer beszéltek csak, amikor Pista beállított heréért a nyulaknak, noha Pistáéknak egyáltalán nem volt szüksége rá, hisz egész tábla zöldellt náluk a kert hátsó sarkában. Azt viszont mégsem vallhatta be a fiatalember: az apja küldte át, hogy kaszálja le a szomszédék lucernáját, mert Irma idős, özvegy anyja már nehezen bírja el a behemót szerszámot, Irma meg olyan ügyetlenül vagdalkozik vele, hogy nézni is rossz. 

Furcsállotta is a dolgot a lány, de eszébe sem jutott rákérdezni Pistánál a dologra. Csak állt megkukultan, lesütött szemmel, mint akinek mindegy, hogy mit keres náluk az idegen.

Áradt a fény a verandán. Fénykévék táncoltak a falon, ráröppentek a hófehér nagyszekrényre, majd gellert kapva a rézkilincsen csillantak meg. Onnan tovaszöktek, be egyenesen a nyitott ajtajú, hófehér konyhába, hogy ott szirporkázzanak tovább a stelázsin az aranyszínű kávédarálón. Olyan ragyogás töltötte be az előszobát, mintha templomban lettek volna. Pista meg is jegyezte, hogy ilyen tisztaságot ő még nem látott, meg valami olyasfélét is mondott, hogy “nagyon dolgos lány vagy, te Irma!”, de nem trécselt sokáig, vállán a kaszával megindult a kertbe. 

Csak amikor már jó pár lépés távolságra volt a fiatalember, akkor mosolyodott el Irma. A dicséret nyomán remény és bizonyosság töltötte el, egészen kipirult. Végignézett a makulátlan előszobán és mint aki megvilágosodott, rátalálván valódi küldetésére, hozta a seprűt meg a felmosórongyot. 

A történtek után még hosszú évekig állt a függöny mögött Irma, egészen addig, amíg Pista meg nem nősült. A szomszédok úgy mesélték, valami városi, csupa élet, csupa szín nőt vett el. 

Irma sosem ment férjhez. Nem cibálták gyerekek a haját és esténként nem bújt fáradtan, vigaszt keresve senkihez. Egyedül és tisztán élt. Lehet éppen ezért, a végén megszánta a sors és a maga ügyetlen módján igyekezett kárpótolni őt. A falu szája már rég Irmának ítélte a környék legtakarosabb portája címet.

Most meg itt ez a tábla, egyenesen a tanácstól. “Tiszta udvar, rendes ház”. Ki kellene szögelni a ház falára az utca felől –  tűnődik, majd kisvártatva egy marék szöggel meg egy kalapáccsal tér vissza. Nézi, forgatja a préselt feliratos pléhtáblát, amibe mintha belesajtolták volna az életét is.  

Összefolyik előtte a kép, amikor lendül a kalapács és nagyot üt a táblácskára. Reccsen a fém, reped a zománc, pókhálós erezet csúfítja a mázat. Irma könnye végigfolyik az arcán, csorog a pléhre. Már alig látja a feliratot, pedig ott van az még jól olvashatóan, kijózanítón. “Tiszta udvar, rendes ház.”

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Azt hiszem, nálam először J.Lo verte ki a biztosítékot. Az elöl-hátul jó adottságokkal megáldott énekesnő, színésznő, koreográfus, divat- és cipőtervező, parfümőr és főállású popikon, aki egy interjúban kifejtette, hogy minden általa irányított területet maga felügyel, azokban ő, a saját szépen manikűrözött kezével végzi az operatív munkát. Ráadásul – mint édesanya – a gyerekei körüli teendőket is egyes-egyedül látja el, mos, főz, takarít. Bele kell a szívnek szakadni, mennyire jolly joker ez a nő!

De nem a latin díva az egyetlen, aki feltalálta a polihisztorság spanyolviaszát. Szép számmal akadnak a kétes celebségnek még csak a rajtkockáján toporgók, akik gyöngyöző halántékkal kívánják eladni magukról, hogy ők aztán mindenhez, de tényleg mindenhez értenek. (Jut eszembe, lenne nálunk egy csőtörés, ha már…)

Talán akár még jogos is lehet az a vád, hogy féltékeny vagyok erre a mérhetetlen tehetségre, hisz tény, hogy a talentumot igencsak részrehajlóan osztotta el közöttünk a Teremtő. Ám, megeshet, hogy ebben az esetben nem a nagyvonalúan mért kvalitással, hanem a korral van baj, ami először megkívánta a mélységek nélküli multifunkcionalitást, majd ki is termelte magának az ezt üzembiztosan hozó, felhabosított polihisztorokat.

Meglehet, az a végtelenül naiv XXI. század okolható mindezért, amelyik benyeli ezt az egység sugarú, kirakat sokoldalúságot. De tegyük hozzá: annak az érának a számlájára írhatjuk mindezt, amely azért cinkosan néha odakacsint, hogy “tudom ám, hogy nem vagy mindenben annyira penge, de ha sikeres akarsz lenni, azért csak nézz bele a kamerába és tegyél úgy, mintha…”.

Ha most azzal revolverezel, hogy de hát régen is voltak polihisztorok, igazat kell adnom. Voltak bizony Michelangelok, Leonardok, Albertus Magnusok, Albert Switzerek, Hermann Ottók. Csakhogy ők belső kényszerből, tudásvágytól hajtva mélyültek el az őket érdeklő területek bugyraiban. Rájuk – ellentétben a fentebb hivatkozott személyekkel – az utókor aggatta a polihisztor címkét, s nem maguk fércelték fel azt kabátjukra. És nemcsak ennyiben merül ki a különbség. Amazok miután éveket, évtizedeket öltek munkájukba, egyre tisztábban látták a tudásukban tátongó, egy élet munkájával is befoltozhatatlan űrt. 

Igaz, nekik nem hetek vagy hónapok alatt kellett felmászni a népszerűségi listák csúcsára, bár lehet, hogy nem is kívántak feljutni oda. Nem sürgette őket semmi, hogy az ismeretek felületét épp csak megkaristolva, saját fejükre tehessék a szakterületük gurujának járó babérkoszorút, hogy aztán a semminél alig többel házalják végig a fél világot. 

Nem, nem hiszem, hogy a YouTube-on, Instán, Facebookon TikTok-on és egyéb platformokon magukat érett és páratlanul sokoldalú szakembernek hazudó celebritások szándékosan csapják be nézőiket, követőiket. Úgy hiszem, ők inkább csak bedőltek annak a hitvány ideológiának, miszerint ma csak akkor ér az ember valamit (értsd: kereshet kevés munkával szemérmetlenül sokat), ha azt állítja magáról: már gyerekkorában a bölcsek kövével kacsázott a Dunán. Olyanok ők, mint a mondabeli unikornis. Csodálatos lények, csak kár, hogy nem léteznek!…

El kell ismernünk, hogy azért egyvalamihez mégiscsak értenek a szóban forgó médiaszemélyiségek. Mindenki másnál jobban képesek csapágyasra járatni az önmarketinget és a föld alól is felhajtják azt az embert, aki némi kezdőtőkét alájuk pumpálva egy darabig kurrens árucikké teszi őket.

Ennek ellenére azt hiszem, savanyú kenyér az övék. A médiaiparban ugyanis igen nagy a fluktuáció. Akinek mégis sikerül megkapaszkodnia, kellő alázattal és szorgalommal idővel felszedi azt a tudást, ami talán elég lesz a következő harminc-negyven évre, de a többség nem ilyen szerencsés. Az önjelölt szupernóvák ugyanis egy- két évig ragyognak a monitorok egén, majd rövidke tündöklés után végleg kihuny a fényük. Addig nézőik, követőik mindent megkapnak tőlük, kivéve egyet: kezdeti újdonságuk varázsát. Így törvényszerű, hogy pár hét vagy hónap múlva már új arcokra, új megmondó emberekre és könnyen fogyasztható, új igazságokra éhezik a közönség. Az elhasznált polihisztorokat meg a szakma könnyen leselejtezi, hogy évek múlva valami bulvármagazin egy mínuszos hírben emlékezzen meg róluk.

Végül álljon itt egyik kedvenc anekdotám, ami úgy hiszem, tökéletes summázata a fentieknek. A történet főszereplője egy agg japán festőművész, aki kisgyerek korától megszállottja volt a festészetnek.Tökélyre fejlesztett technikájával képes volt néhány ecsetvonással életet adni mindennek, amit csak a papírra vetett. Pályatársai is fejet hajtottak vitathatatlan tehetsége előtt. Az öreg nyolcvan-kilencven éves korára mindent elért, ami szakmailag csak lehetséges volt, mégis egy újságírói kérdésre, miszerint pályája csúcsán mire vágyik még, az öreg csak annyit válaszolt: “Szeretnék megtanulni rajzolni.” 

Nem is lett celeb belőle…

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

A fiatalasszony szorosan fogta fia kezét és távolról figyelte, ahogyan a költöztetők beszuszakolják a kanapét a lépcsőház bejáratán. Amint elnyelte a monstrumot a sötét, máris egy újabb rakodómunkás jelent meg egy finommívű teás asztalkával. A férfi olyan lendülettel vette a kanyart a törékeny holmival, hogy a nőnek görcsbe ugrott a gyomra. 

Nyugalmat akart és csendet, bár ez momentán hiánycikk volt az utcában. A ház előtt – ahová csak órák kérdése és beköltöznek – hatalmas zajjal épp a hársfát vágták ki. 

A tekintélyt parancsoló óriás feladta a leckét. Rezzenéstelenül, egyenesen állt, miközben fűrészes hóhérai az életére törtek. A fogak egy utolsót haraptak a törzsbe, mire a fa sóhajtva eldőlt. 

A nő testével védve a kisfiút, hátrább húzódott, míg jó pár méterrel előttük földet ért a hárs. Csak egy kerek, ágacskákból fonott madárfészek pottyant a földre. A fészekben három összetört, barna foltos tojást meg egy csillogó holmit öleltek a gallyak. 

Az anya egészen közel hajolt és kiszabadította a fénylő dolgot a rátekeredett ágak közül. Egy jegygyűrű volt.

– Nahát! Egy szarkafészek. –  harsant egy vidám hang az asszony háta mögött.

Egy pirospozsgás, gömbölyű nő gurult mosolyogva a pároshoz. – Ha tudná, hogy megkerült! Szegény Bertuska! 

– Ki az a Bertuska? –  kérdezte felvont szemöldökkel, az illendőnél egy kicsit ingerültebben a fiatal nő, miközben gyanakvóan maga mellé húzta a kisfiút.

A pufók asszony alaposan szemügyre vette a vékonyka ékszert, majd mintha mi sem történt volna, ott, az utcán belekezdett Bertuska életének zanzájába. 

– Kedveském! Ugye, maguk az új lakók, akik a 2. emelet 6-ba költöznek? Na hát, abban a lakásban lakott egész életében Bertuska. Pirinyó kis öregasszony volt, ráncos arccal és hatalmas szívvel. 

Mondhatom, nem volt egy leányálom az élete. Bertuska – akit hivatalosan Bertaként anyakönyveztek, de soha, senki sem szólította így – mégse panaszkodott. Három éves volt, amikor kitört a világválság és tizenkilenc, amikor Dezső úr megkérte a kezét. A jó házból való, de a templom egerénél valamivel szegényebb úrilányt azonban anyja nem engedte férjhez a rangon aluli a bányamérnökhöz. Bertuska pedig szót fogadott, feltett valami édes-bús lemezt a gramofonra, egy darabig bámulta az ablakából a hársfát, aztán visszaadta a jegygyűrűjét. 

Teltek-múltak az évek és az időközben koravénné boldogtalanodott Bertuska az anyjával élt kettecskén. Egy délután aztán bemondta a rádió, hogy sújtólégrobbanás történt a tatabányai bányában. Ott, ahol Dezső úr is dolgozott. Hanem csal az emlékezetem, ez valamikor ‘78-ban lehetett. Meghallva a hírt Bertuska nem sírt, csak megint hosszasan elnézegette magában a hársat. Aznap éjszaka teljesen megőszült.

A fiatal nő a tenyerébe lévő gyűrűre pillantott és kicsit félrebiccentette fejét, mint mindig, ha valami érdekeset hall. Kíváncsisága felülírta türelmetlenségét, az utcai történetmesélő pedig folytatta meséjét. 

–  Akkoriban még nem volt internet, annyit lehetett tudni az esetről, amennyit megírtak az újságok. Tizenketten maradtak a lenn örökre az aknában, de Dezső úr, akinek szinte naponta le kellett szállni a mélybe, aznap épp valami szakszervezeti kongresszuson volt. 

Így esett, hogy egy vasárnap a Zserbó cukrászda teraszán szembejött Bertuskával a halottnak hitt Dezső úr. Nem szaporítom tovább a szót, megint fellángolt a szerelem és Dezső úr újra megkérte Bertuska kezét. 

Bertuska anyja, aki ekkoriban már csak tolókocsival volt hajlandó közlekedni és aki –  hogy feledje nyavalyáit, egész nap a televíziót nézte –  újfent megfellebbezte a házasságot, mire lánya másodszor is visszaadta a jegygyűrűjét. 

Úgy hírlik, a sokáig agglegényként élő Dezső úr nem sokkal később megnősült. Elvett egy jóravaló, ám beteges asszonyt. A jóisten véget is vethetett volna Bertuska kálváriájának, de úgy tűnik, a jóisten akkoriban mással volt elfoglalva, merthogy jó tizenöt évre rá újra felbukkant Dezső úr a még mindig hajadon Bertuska életében. A férfi megözvegyült és felkereste egykori szerelmét, aki lelkiismeretesen cserélte az ágytálat addigra már végleg ágyhoz kötött anyja alatt. Bertuska türelemmel viselte a közelítő végtől megtébolyult öregasszony szeszélyeit, húgyszagú hétköznapjaiba egyedül a férfi hozott fényt, mégsem mondott neki igent. Nem akarta  a házasság bejelentésével felzaklatni a nagybeteget. Az alkalmas, boldogító pillanatra várt, és megvetette magát ezért. 

A kisfiú mostanra elunta magát. Nekifeszülve húzkodta az anyja kezét, mire a fiatal nő leguggolt hozzá. – Nézd csak! Most rád bízom ezt a gyűrűt. Te leszel a kincstárnok, vigyázz rá! – mondta az aprócska tenyérbe ejtve az aranykarikát és finoman ráhajtogatva a gyerekujjakat. 

Trubadúrunkat nemigen zavarta meg a közjáték, mintha mi sem történt volna, szőtte tovább történetét…

– Nem tudom, miben bízott az a szegény ember, de annyi bizonyos, hogy Dezső úr, utoljára egy júniusi napon harmadszor is megkérte Bertuska kezét. Nyár volt, a ház előtti hárs édes illatot eregetett, lombjában pedig csörögtek a szarkák. Bertuska ilyenkor mindig szélesre tárta ablakát.

Egy szép kis üvegszelence volt Bertuska ablakpárkányán, abba tette bele a Dezső úr a gyűrűt, mondván: ha döntött, keresse meg őt.

Bertuskának nem maradt ideje válaszolni, mert a másik szobában fekvő anyja hangos nyögdécselésbe kezdett. Mire visszatért a beteg mellől, örökre eltűnt Dezső úr meg a gyűrű is.

Akkor láttam Bertuskát először sírni. Nem haragudott a férfira, jobban szerette őt annál. Mégis fájt neki, hogy végül meggondolta magát. 

Bertuska anyja még négy vagy öt évig élt. Végül, nem tudom, hogy rajta, vagy az addigra boldogtalanná vénült lányán esett-e meg a jóisten szíve, de nagy nehezen magához szólította az öregasszonyt az Úr. Az Óbudai temetőben temették el. Négy hónapja pedig Bertuska is utána költözött, hogy a túlvilágon viselje gondját. Halála napjáig úgy hitte, Dezső úr az ígéretével együtt visszavette a jegygyűrűjét is. 

Az alkalmi hallgatósággá avanzsált fiatalasszony előbb a lépcsőházi kanyart egy újabb bútorral vevő szállítóra, majd fiára pillantott, aki még mindig szorosra zárt ujjakkal vigyázta az ékszert, majd hirtelen szokatlanul lágy hangon a pufók asszonyhoz fordult.

– Lenne kedve velünk elbuszozni az Óbudai temetőbe? Van egy kis elintéznivalóm Bertuskával.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Dohányoztunk valami sötét sarokban egy rendezvény szünetében és rettenetesen tiszteltem őket. Én, aki akár az anyjuk is lehettem volna, és akinek néhányuk “Csókolommal” köszönt. A cigifüstben történetek bontakoztak ki, óvatosan, félénken, meghazudtolva mesélőjük magabiztosságát, eltökéltségét, korát. Diákmunkások voltak mind. Ki a szüleinek akart munkájával bizonyítani, ki az otthon elvárásokkal terhes gondoskodásából nem kért, másnak meg nem volt választása. Ezernyi ok futott egyfelé. 

Fiatalok voltak, akik nem kifogást, hanem munkát és pénzt kerestek. Fiatalok, akik tényleg, (nem úgy, hanem igazán!) saját lábra álltak. Egyetemisták, főiskolások, akik többre voltak képesek, mint elnyafogni: “Apu, vedd meg nekem a várost!”

Homályosan még emlékszem arra, amikor először a munkaerőpiac hasznos(nak mondott) tagja lettem. Gólya gimnazistaként az almásfüzitői timföldgyár fogadott be. Az a mára rozsdaövezetté enyészett gigászi monolit, ahol apám negyven akárhány évet húzott le. 

Úgy rémlik, hatodikos lehettem, amikor először elkezdtem nyúzni apámat, hogy valahogy szervezzen be engem a “timföldbe” egynyárinak. Az akkori szabályoknak megfelelően nyolcadik után végül átléphettem a gyár kapuját. Nem azt, ahol a mai napig öles betűk hirdetik a szocreál dombormű mellett, hogy “Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”, hanem egy másikat.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy fitten érkeztem, lévén apám még sötétben keltett, hogy az öt óra ötös busszal csendes, ablaknak támasztott fejű munkások közt csendesen, ablaknak támasztott fejjel elzötykölődjek én is a leendő munkahelyemig. 

Így lettem kerékpáros lótifuti az egyik részlegen. Feladatom az email előtti időkben abból állt, hogy dossziékat, leveleket kézbesítettem A-ból B-be. És ha belegondolunk, hogy az A és B közötti távolság a gyáron belül akár 2 kilométer is lehetett, abszolút logikusnak tűnik, miért adtak alám drótszamarat. Amikor éppen nem volt semmi kézbesíteni valóm, az irodában egy csinosan berendezett íróasztalnál adtam össze végtelen hosszúságú papírszámlák tételeit. Szóval, igyekeztem a kapufeliratnak megfelelve becsülettel dolgozni.

Futárkodásom közben tizenévesként apám idegenvezetésével azért felfedeztem a lélegző, de most már tudom: agóniájára készülő gyárat gigászi bauxit malmaival, fura szagú autóklávjaival, kovács- és lakatos műhelyeivel, mindig meleget lehelő kalcináló kemencéivel.

Ma úgy mondanánk, hogy határozott idejű szerződéssel vettek fel engem, de talán őszintébb (és tényszerűbb) az, hogy egy hónapra szegődtem/szegődhettem el. És bár munkavakációm minden percét élveztem, azért “inasságom” vége felé, egyre törődöttebb lettem. Mit tagadjam, viszonylag koránkelőként sem voltam igazán hozzászokva, hogy még a kakasunk is hülyének néz a hajnalinál is hajnalibb ébredésem okán. 

Borítékolva volt, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyszer aztán megtörtént a baj. Timföldgyári capricciom utolsó napján dél környékén nem akadt semmi sürgősen postázandó és a számlákkal sem volt dolgom, leültem hát egy sarokba tolt fotelbe. Az iroda csendesen duruzsolt körülöttem, a kinti hűvös ellenére jó meleg ölelt. Így esett, hogy szégyen, nem szégyen, de bizony elbóbiskoltam. Nem tudom, mennyit alhattam, talán egy fél órát. Amikor felébredtem, csak annyit láttam, hogy “munkatársaim” szinte szülői gyöngédséggel, mosolyogva hajolnak fölém. Azt hiszem fenékig pirultam szégyenemben. Na, ennyit a dicsőségről! A “nagyok” viszont nem korholtak le azért, amiért munkaidőben elszunyókáltam, ehelyett végtelen kedvességgel elbúcsúztattak. Volt ott édesség, virág, könnyek, puszi meg minden. Tisztára mintha nyugdíjba mentem volna! Hát kell ennél több egy kamasznak? Gondolom, ez az indítás is erősen hozzájárult, hogy végérvényesen szerelembe estem a vörösre festett, lúgszagú gyárral. Olyannyira, hogy nyaranta újra meg újra visszatértem. 

Sok-sok víz folyt le azóta a Dunán. Most a fiaim következnek. Néhány nap múlva, a tizenhatodik születésnapjukon egy nappal túl, ők is diákmunkásnak állnak. Az első találkozás pedig mindenképpen meghatározó lesz. 

Büszke anyaként felnézek rájuk a döntésükért. De kérlek, ne mondjátok ezt el nekik! Hadd kóstoljanak bele ők is a munkába és a becsületbe, ami után idővel egyszer talán a dicsőség is megérkezik. Persze, csak ha el nem alszanak.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Reggel fél hatkor a fóliasátorban már olyan forróság volt, mint egy katlanban. Az öreg az utolsó kannát eresztette csurig és meglocsolta a szélső paradicsombokrot. Ahogy a víz a levelekhez ért, jellegzetes, erős illat csapta meg az orrát. Ilyet csak földközelben lehetett érezni, a zöldségesnél, ahol napokkal korábban, félig éretten leszedett paradicsomok haloványkodnak, nem. 

Egy pillanatig büszkeséget érzett, majd hirtelen beszaladt a hátsó udvarba egy műanyag rekeszért, amit telipakolt friss, víztől gyöngyöző paradicsomokkal. Eladom és veszek szegénykémnek gyógyszert, ha már nem futotta rá a héten – gondolta és fürgén gumipókozta is fel a degeszre tömött ládát a bicikli csomagtartójára. Épp indult volna, de a kapuban megálljt parancsolt neki a szükség, a kényszerű kitérő után viszont pár perc múlva már a városi piac felé tekert.

Sokszor járt itt, amikor a nejét hozta el vásárolni, de ő maga eddig még sohasem árulta itt a portékáját. Az igazság az, hogy sehol sem árult még, bár elsőre nem tűnt bonyolultnak a dolog.

Tétován körülnézett az őstermelők során, aztán kiválasztott egy üresen álló pléh asztalt. Még épp csak gyülekezni kezdtek a háziasszonyok, amikorra elhelyezkedett. Viaszosvászonnal leterítette a standot és kitett egy konyhai mérleget. A kompozíció megkoronázásaként középre helyezte a nagy láda paradicsomot. 

Ha körülnéz, észrevette volna, hogy mindenhol – még az övénél satnyább, zöldebb, ütődöttebb portékákon is – ott virított az árcédula. De nem nézett szét. És persze, az sem jutott eszébe, hogy a piacozás joga pénzbe kerül. Ez csak akkor vált nyilvánvalóvá számára, amikor az önkormányzat felé nyargaló felelőse fennhangon hangon közölte, hogy a helypénz ötven forint. Ötven forint… – gondolta lehangoltan a férfi. De ha már elbicikliztette ide a gyönyörű paradicsomait, nem múlhat ennyin a dolog! Rásandított a rekeszre és elégedetten nyugtázta: terménye biztosan eladja majd magát. Nadrágzsebéből előkotorta tárcáját, amiben az utolsó ötvenese árválkodott, azt adta át a hatóság emberének. Kapott is valami papírost, hogy most már délelőtt 10 óráig hivatalosan árusíthat itt.

Ő pedig beállt a stand mögé és éppolyan szépen próbált mosolyogni, mint a pirosló paradicsomai. Mellette jobbról meg balról is hétpróbás kofák kellették az árujukat. Fennhangon dicsérték a zöldségüket, túlharsogták egymást. 

Emberünk cserzett kezét a háta mögött összekulcsolva csak állt, csak állt a tűző napon. Nem szólt az egy árva szót sem. Talán nem is tudta, mit mondjon. Pedig sokan megfordultak a pléhasztalánál, üzletet mégsem kötött. Eltelt egy óra, talán kettő is, mire végül egy szikár asszony megszólította. – Mibe kerül a paradicsom kilója? – Ötven forint, kezit csókolom – válaszolta meglepetten az öreg. A nő még egyszer végigmérte a kínálatot, majd elkezdett válogatni a hibátlan áru között, s kisvártatva már pakolta is a kiválasztott zöldségeket a mérlegre. Egy kiló húsz dekát mutatott a műszer. – Ötven forint lesz – tartotta oda se nézve a markát a férfi és a pénz, a csillogó ötvenes belehullott hatalmas tenyerébe. 

Kicsivel később elégedett főhősünk megint felvette “gárdista” tartását a nagy halom pirosló paradicsom mögött. Egy ideig bírta az ácsorgást, ám valahogy mégsem volt neki sehogy se jó. Egyik lábáról a másikra állt, lépkedni kezdett a pinduri asztalka mögött, de csak nem találta a helyét. Aztán egyszer csak nagyon is világossá vált számára, mi a baj: nyilalló fájdalom, erős vizelési kényszer hasított belé. Régóta kínozta ez a nyavalya, de hogy most, itt a piac közepén törjön rá, sose hitte volna. 

Maga sem tudta, hogy a kín vagy a megszégyenülés lehetősége ijesztőbb-e számára. Újra gyerek volt és újra félt. Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, végül mégis legyűrte a teste.

Nem hagyhatom itt a paradicsomokat és a mérleget! – futott át rajta, de nem nagyon volt ideje tépelődni, mert minden eddiginél parancsolóbban hasított belé a szükség.

Mit bánta már ő az árut meg a viharvert konyhai mérleget! Futásnak eredt a piac sarka felé, ahol emlékei szerint régen egy koszlott nyilvános illemhely árválkodott, bár ő még sohasem használta. Ott volt az most is. 

Sötét, baljós lépcsősor vezetett le a mélybe, emberünk kettesével szedte a fokokat. A grádics aljában, a bejáratnál egy aprócska mamóka ült unottan, előtte pléh tányér kartonpapír táblával: A WC használat 50 Ft. A ziháló öreg elgyötörten nézett a feliratra, majd mint akit legyőztek, erőtlenül megadta magát. Nadrágzsebéből előkotorta tárcáját, benne az aznapi bevétellel és belehullajtotta az érmét a tálkába.

Még vagy két órát strázsált a standján. A nap már magasan járt, de aznap nem volt több vevő. Szedelődzködtek mellőle az árusok, a kiürült kosarak, ládák eltűntek az autók csomagtartójában, a piac lassanként elnéptelenedett, neki sem volt már értelme maradni. Sokáig szöszmötölt míg a rekeszt felkötözte a biciklire. 

Hazaérve a paradicsomot szótlanul a konyhaasztalra tette. – Hát, nem kellett senkinek, édesem? – nézett rá kérdőn a felesége.

Nem  – dünnyögte a férfi kerülve a nő tekintetét és elindult a kert felé.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Immár tizenöt éve, hogy minden péntek délután pontban ötkor találkoznak Vilmos belvárosi lakásán. Egykori osztálytársak, akiket az internátus olyan szövetséggé kovácsolt, amit az idő nem képes kikezdeni.

Péntekenként kártyáznak.Vagy legalábbis kártyázás fedőnév alatt vitatják meg a világ férfias dolgait. Vilmosunk ilyenkor sörrel és aprósüteménnyel készül, meg özvegy férfihoz képest szokatlanul nagy tisztasággal, amit Jolánnak, a bejárónőnek köszönhet. 

Jolán kedden és pénteken délelőtt jár Vilmoshoz. Az asszony két órán keresztül súrol, porszívóz, tollseprűz. Nem csacsog, nem telefonál, még csak zenét sem hallgat. Csak dolga végeztével egy makulátlanul tiszta lakást hagy maga után. Nesztelen jön és némán távozik. Vilmos a maga módján szereti a nőt. Pedig nem igazán a zsánere. Sötét hajú, sötét tekintetű asszony. Nem sokat beszél, de fürge és pedáns. 

A lapjárás ma a szokottnál is jobb. A házigazda és kártyapartnere, Gyula sorra nyerik a partikat. Emberemlékezet óta játszanak párban. Igaz, annak idején már a padban is együtt ültek. Kipróbált duóként szavak nélkül értik egymást. Nem véletlen, hogy szinte mindig ők zsebelik be az asztalra tett nagy halom tíz- meg húszfillérest. A kártyák fölött egymásra néznek, Vilmos szeme villan és Gyula már teszi is a lapot. 

Vilmosunk egy hunyorítással most is jelez, de az égiek másként rendezik a dolgot és Gyula elvéti a dolgot. Mire az asztalra terített gobelinre hull a kártya, már ő is tudja, vége mindennek. A játszma elveszett.

Gyula – indulatos kolerikusként – dühében az asztalra csap. Az ütés épp az ezüst tálca sarkát éri, mire az ott felsorakoztatott poharak közül a legszélső megbillen és hangos csörrenéssel lebukik az asztalról. Folyik a sárga lé a parkettán, még a kanapé előtti szőnyeg is kap belőle. 

Gyula szabódik. – Jaj, Vilikém, úgy sajnálom! Pedig nálad mindig olyan tisztaság van. Én meg összemocskoltam neked mindent. Csak az az átkozott treff kilences… de mindegy. Ne is beszéljünk róla! Hozok egy felmosórongyot. Jut eszembe, megvan még a bejárónő, akit annak idején beprotezsáltam hozzád? Mi is volt a neve, Juliska, Janka?

– Jolán. Jolánnak hívják –  morogja a bajsza alatt Vilmos a padlón terjedő tócsát bámulva.

Gyula –  talán, hogy feledtesse az előbbieket –  nem tágít a témától.

– A Zagyvayék –  tudod, hozzájuk is én ajánlottam még évekkel ezelőtt – nagyon elégedettek vele. Azt mondják, amióta az a nőszemély vette kézbe a lakást, ragyog minden. Igaz, minden nap dolgozik rajta vagy három-négy órát. Hja, mondjuk az nagypolgári lakás! 168 négyzetméter – néz halvány grimasszal körbe az itteni 75 négyzetméteren. –  Ott van is mit suvickolni! Hozzád hetente hányszor jön az az asszony?

– Kétszer –  préseli ki a fogai közül a szavakat a kérdezett, és hogy elterelje a szót kínálni kezdi a vendéget. –  Ha már kiborult söröd, töltök neked még egyet – és csurgatni kezdi egy tiszta pohárba a borostyánszín félbarnát.

– Nem, ne fáradj, látod, már úgyis sok volt nekem –  tolja el finoman Gyula a vendéglátó kezéhez egy gondolatnyival hosszabb ideig érve a felé tartott italt. – Inkább arról mesélj, hogy elégedett vagy-e ezzel a Jolánnal?

– Az – mondja hűvösen a férfi és zavartan rántja vissza a kezét majd önkéntelenül elkezdi fürkészni a vendég arcát. Az ismert vonások most idegennek tűnnek.

Eddig észre sem vette, hogy milyen lágy a tekintete. Nőiesen finom. Zavarja, hogy nem a szemébe néz, hanem valahová a válla magasságába. Kitartóan fixírozza. Vilmos nem tud mit kezdeni ezzel az ismeretlenül ismerős nézéssel. Mentségeket keres: talán csak az öreg barát szemét körbepókhálózó szarkalábak teszik. Talán szürkehályogja van, mint annyi korukbelinek.

– Mi bajod Vilikém? Ne haragudj a sörért! Hirtelen haragú ember vagyok, nem tagadom, de nem akartam neked kárt okozni – vágja ketté Vilmos gondolatait a vendég.

– Hagyd már el Gyula! Nem történt semmi baj! –  próbál kényszeredetten mosolyogni Vilmos, de hangja mást mond.

– Akkor Jolánnal van gond? – vizslatja vendéglátója arcát a másik. Mi történt? Meglopott?

– Nem.

– Hát? Eltörte nagyanyád meisseni porcelán készletét? Árat emelt?

– Nem, dehogy. 

– Bartha Vilmos! Én még a lábszagodról is ezer közül kiszúrlak, szóval ne beszélj nekem mellé! Hát, mi van azzal az asszonnyal?

– Semmi. Csak… csak néz – hadarja Vilmos és közben, hogy zavarát leplezze, meg azért is, hogy jelezze: részéről véget ért a péntek esti szeánsz, a pakli összerendezésébe kezd. Leszegi fejét, a kelleténél tovább pepecsel a lapokkal.

Gyula viszont nem tágít. 

– Néz? Na és aztán? Hogy néz?

– Mit tudom én! – sziszegi fojtott dühvel Vilmos. – Csak úgy néz. Olyan furcsán. Ahogy nem szokás nézni.

– Miért? Hogy szokás nézni? Ki akart veled kezdeni? Úgy nézett rád?

– Fogalmam sincs, hogy mit akart. Csak nézett. De nem a szemembe, mint amikor…, – harapja el a szót szégyenlősen. – Valahová ide. – mutat bizonytalanul a kulccsontja felé. – Bámult és kész. Eddig jól megvoltunk, de most kedden igen furcsán viselkedett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát. Elvált nő, talán gyereke is van. Én meg ugye, tizenhét éve özvegyen, nyugdíjjal, egy nagy lakásban. Tudod, hogy megy ez…

Gyula tekintete most megint barátjára esik. Hosszan, szeretettel nézi az ügyetlenül kivasalt ingét a kérdéses helyen. Jól tudja, Vilmos valamiért nem bízza ezt a munkát Jolánra. Pedig jobban járna. A látása már nem a régi, apró gyűrődések marnak bele az agyonmosott kockás anyagba. De nem morfondírozik rajta sokat, hóna alá kapja marhabőr táskáját és indulni készül. A többiek is szedelődzködnek. A házigazda nem tartóztatja őket.

Az ajtóban, ahová szokása szerint Vilmos mindig kikíséri a három kártyást, Gyula egy pillanatra visszafordul. Nagy levegőt vesz, mintha valami hosszú, rég elfojtott vallomásra készülne, aztán odahajol az öreg füléhez és belesúgja:

–  Majd varrd meg az inged. Kilyukadt, itt – és ujjával puhán megérinti a férfit valamivel a válla alatt.

Vilmos bólint és szó nélkül becsukja az ajtót. A felmosóvödörért indul. Közben az motoszkál a fejében, hogy kedden vajon ugyanez az ing volt-e rajta.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Néha kifejezetten röhejes, ahogy az élet időben és térben egymás mellé teszi a dolgait. Nem oly’ túl rég két hír futotta körbe a világsajtót, ezek a cikkecskék pedig pont elegendőek voltak ahhoz, hogy nagyjából olyan biztosnak lássam a jövőmet, mint a kihalófélben lévő fajok toplistása, a jávai orangután.

Az informatika már mindenhol megvetette a lábát. Zseniális programok, robotok dolgoznak az egészségügyi intézményekben, az ipar számos területén, az oktatásban és a szórakoztatásban. Eleddig egyetlen területre, a művészet közelébe nem merészkedett a tudomány. (Legalábbis e téren meglehetősen hiányos értesüléseim szerint.) És most már mindezt múlt időbe kell tenni, mert hogy zsenigyanús programozók elkészítették azt a programot, amellyel a megszólalásig valósághű Rembrandt festményeket készítenek a robotok.

A művelet azzal kezdődik, hogy betáplálják a szóban forgó (a tesztet a holland festő műveivel végezték) művész valamennyi alkotását. A gépagy ezek után mintákat keres, végigpásztázza ezredmilliméterről ezredmilliméterre az alkotásokat, megvizsgálja a szín- és ecsethasználatot, sőt, leméri, hogy egyes részleteknél hány réteget festett a neves háromnevű. Rávilágít arra, hogyan használja a fényt, milyen kompozícióba rendezi a tárgyakat, hogyan ragadja meg a modellt ülő vonásait. Meg persze egy csomó más mindent is górcső alá vesz, csak hogy megfejtse a mester titkát.

Gondolom, a folyamat hetekig, hónapokig is eltarthatott, mire Rembrandt 2. elkezdhetett dolgozni. Ekkor viszont olyan parádés képet festett, amelyért minden valamire való műkincshamisító és a komplett Christie’s aukciós ház a fél karját odaadta volna. A robot ugyanis egy olyan portrét kanyarított, amely minden jellegzetességében a korszakos mestert idézi. A sötét háttér, a drámai fénybeállítások, a színek mind zavarbaejtően rembrandtosak. A vásznat látva könnyen hihetnénk, hogy egy idáig ismeretlen remekmű került elő valamelyik porlepte padlásról. Ám valami mégsem stimmel. 

Rembrandt soha nem “csak” egy arcot festett. Modelljének minden esetben levegőt és időt is adott. Talán csak ő volt képes az öregséget úgy megfesteni, hogy a múzeumban orrbavág minket az elmúlás szaga és a szemünk előtt hervad el az, akit az örökkévalósággal ajándékozott meg. Portréi előtt állva nehéz eldönteni: vajon mi nézzük-e a modellt vagy ő figyel minket?

A gép festette képről viszont mindez hiányzik. De persze lehet, hogy csak az elmém játszik velem, hiszen pontosan tudom, hogy a munka egy zseniális algoritmusnak és nem a festő-géniusznak köszönhető. Mindenesetre bármennyire tökéleteset is alkot a gép, nem kérhető rajta számon, hogy lélek nélkül nem képes életet lehelni modelljébe.

Aztán itt van a másik hír, miszerint több országban drónokkal próbálják helyettesíteni a jövőben a postásokat. Indokként a szokásosat: a gazdasági érdekeket és a munkaerőhiányt jelölték meg. Értem én. A repülő drónpostás gond nélkül kiszállítja a küldeményeket akár több száz kilométerre is. Ha kell, éjjel dolgozik, nem vesz ki szabadnapot és a lépcsőzés miatt sem lesz visszeres a lába.Tehát Rembrandt után a technika számára már a kézbesítők is pótolhatók. Hogy ez a drónpostás megkérdezi-e majd a körzetében élő idős embereket a hogylétük felől, elfogad-e nyugdíj osztáskor a hálás öregektől egy szelet süteményt, az már nem erre a lapra tartozik. 

Végül itt hozom a mozaik harmadik darabkáját. Ez valami gyógyszerreklám, ami azzal gondolja vásárlásra ösztönözni az édesanyákat, hogy kijelenti: egy anyuka nem mehet betegszabadságra.

Lefordítom: téged, kedves sorstársam, nem lehet pótolni. Neked, akkor is húznod kell az igát, ha az összeesés határán állsz. Éppúgy nincs segítséged, mint ahogy jogod sincs néhány napra –  nagyon indokolt esetben –  ágynak esni. Mert nem lesz, aki átvegye tőled a stafétát arra a kis időre. (Milyen szépen kiegészítené ezt a pazar gondolatsort a háttérben megszólaló “Nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel!”– kezdetű örökbecsű…) 

Hát akkor jelen állás szerint ott tartunk, hogy a postások, az orvosok, az autófényezők, a zongorahangolók, a matematikusok, de még Rembrandt is simán helyettesíthetők. Csak mi, szülők nem, ha épp 40 fokos lázzal taknyosak vagyunk. 

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Valahogy vége lett. És tényleg, komolyan mondom, nem tudom hogyan és miért. Csak úgy egyszerűen. Katartikus, a gyászfolyamat fájdalmát legalább enyhítő beszélgetések, feloldozás nélkül. Lesütött szemmel bűneimet fejemre olvasón vagy hetykén, szemembe köpött vádak, magyarázat, megbocsátás nélkül.

Az idő jó doktor. Minden sebet behegeszt. A mélyeket is. Ezt is. Csak a belül gomolygó, sűrű, sötét semmire nem tud orvosságot. Legfeljebb beletörődéssé szelidíti az indulatokat, a belső csendet meg beszédes hallgatássá. 

… Munka van. Fáradt vagyok. Felállok a géptől, kimegyek az utcára megfüröszteni arcom az őszi napfényben. Rágyújtok. A nap jutalomjátéka ez, a sárga levelek közt átszűrődve incselkedik velem. Finoman megérint, mint egy öregasszony, ‘kinek már fogytán az ereje, de ráncos kezével még végigsimít arcomon.

Töltekezem egy darabig, nehéz búcsút venni a novemberi tavasztól. Mire visszatérek íróasztalomhoz, telefonom egy nem fogadott hívást jelez. Biztosan valamelyik ügyfél… – gondolom. 

A kijelzőn viszont az Ő neve áll. Hívott és én nem voltam ott. Elszalasztottam, hogy magyarázatot adjon, hogy veszekedjünk, hogy kibéküljünk, hogy sebeket tépjünk fel, hogy harakirit kövessünk el, hogy tiszta lappal kezdhessük, hogy szót értsünk, hogy megbékéljünk. Fejben ezerszer lejátszom a soha el nem hangzott dialógust. Kérdezek s felelek magamnak. Feszült leszek, sebzett, megbántott, flegma, bizakodó, engedékeny, boldog. Közben emlékeztetem magam: Ő legalább megtette az első lépést. 

Nem kérdés, mit kell tennem. A telefon után nyúlok, hívom a számot. Sokáig csörög, közönyösen, kijózanítón. Nem szól bele senki.

Visszaáll a világ rendje. Csak félretárcsázott.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Kolovits elvtárs letette a telefont, mindig ideges arcán oldalt táncolni kezdett egy izomköteg. Megnyomta a titkárnő hívó gombot, mire kinyílt az ajtó és belépett Ilona, akit felettébb előnyös külseje miatt csak Szép Ilonkaként emlegettek a munkatársak. – Ilona kérem, hívja fel nekem Zagyvai kartársat! – adta ki az utasítást Kolovics. 

A nő kifordult és kapcsolta az igazgató elvtársnak az üzemi párttitkárt. A vonal végén erőltetett heherészéssel köszönt be a hívott. –  Pénteken látogatást tesz itt a miniszter elvtárs. Addigra szedd rendbe ezt az istenverte üzemet!  –  kezdett bele üdvözlés nélkül Kolovits. A vonal végén fojtott csend következett, mire az igazgató elvtárs egy hosszú mondatba fogott, amibe a népgazdasági érdeket, az ötéves tervet, a munkásosztály dicsőséges harcát aztán meg a fényes jövőbe menetelését is beleszőtte valahogy. Végül azt is hozzátette, hogy ez a találkozó neki személyesen mennyire fontos. 

Zagyvai pár perc múlva már Sarkadit, a szakszervezeti főbizalmit hívta és viccesen kiadta az ukázt. – Péntekre az összes szövőgép úgy ragyogjon, mint a Lenin szobor töke az előcsarnokban! –  Sarkadi gyomra erre maroknyira ugrott, mert tudta, hogy ha a párttitkár humorizál, akkor nagy baj van.

A szakszervezetis a szövöde brigádvezetőjét, Hunyadinét tárcsázta. Az csak nagysokára vette fel a telefont, a zakatoló gépektől nem hallotta a csörgést. Ám, mikor végre felemelte a kagylót, akkor sem lett sokkal okosabb. Foszlányokban eljutott hozzá valami a péntekről, a miniszter elvtársról, meg valamiféle új partvisokról, de a fejében nem állt össze a kép. 

Nemsokára azonban Sarkadi kartárs személyesen csörtetett be eligazítani a fejkendős asszonyokat. Mondandójában újdonság talán csak az volt, hogy a televízió is elkíséri a miniszter elvtársat. –  Nagy nap lesz ez nekünk! Takarítsák ki az üzemet! Csillogjon minden sarok, vakítson az a linóleum! Szabados kartárs majd a karbantartókkal fényesre suvickolja a szövőgépeket. Minden asszony tiszta köpenyt és fejkendőt vegyen! A takarításhoz a raktárból vételezhetnek három darab új partvist – sorolta egy szuszra, de a lelkesítőnek szánt beszéd csak lehajtott fejű szövőnőket meg olajos képű, egykedvű melósokat talált. 

Sértetten elviharzott a szónok, Hunyadiné maradt ott a gyűrött arcú, dagadt bokájú lányokkal, asszonyokkal. A kilátásba helyezett túlórához meg a miniszter elvtárs érkezésével járó felhajtáshoz nemigen fűlött a foga senkinek. A brigádvezető tanácstalanul állt a szövödei dolgozók gyűrűjében. De Hunyadinét nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Úgy ismerte a néplelket, ahogy senki. Látta, hogy ebben a csatában neki érvként a népgazdasági érdeknél meg a szocialista tervgazdálkodás fontosságánál valami nyomósabbal kell előrukkolni. 

Egészen közel hajolt az unott szövőnők karéjában leghátul ácsorgó Balla Franciskához, aki vértelen szájával meg valószerűtlenül hóka bőrével egészen beleolvadt a szövöde hátterébe. A brigádvezető az átlátszó lány arcába súgta: – Na, mi van? Mit tudom én, ha idejön a televízió és valami filmrendező meglát téged, akár még filmcsillag is lehetsz, meg minden! Na, nem hallod? Kapkodd a lábad!…Franciska arcán halvány grimasz futott végig, sarkon fordult és a többiekkel együtt, lehajtott fejjel visszatért a munkájához. Nem mondott az semmit, csak műszak után hazafelé befordult az illatszer- és vegyiáru kereskedésbe.

A kérdéses napon megérkezett a miniszter elvtárs. Három nagy kocsi hozta őt és a többi öltönyös embert, két másik meg a tévéseket. A delegáció majdnem akkora feltűnést keltett aznap, mint Balla Franciska, aki mára hollófeketére festett haját gólyafészek nagyságú kontyba tűzte, és bőkezűen bánt a szemére kent kék festékkel is.

Ki is szúrta őt az operatőr. Miközben ráirányította kameráját, arra kérte a lányt, hogy ne a jobb, hanem a hanem a bal kezével fűzze be a szálat a gépbe, mert úgy majd jobban látható a munka a képernyőn. Szegény lány a suta kezével ügyetlenkedett, minduntalan elszakadt a szál, mégis elpróbáltatták vele vagy tízszer. Végül feladta a kamerás ember és csak annyit mondott, hogy akkor inkább mosolyogjon bele a masinába.

Franci ki tudja mire gondolt, tán’ pont Hunyadiné szavai jutottak az eszébe. Csípőre tette kezét és véznácska bal térdét keresztbe a jobb elé húzta. Nagy igyekezettel csücsöríteni is próbált, miközben bal kezével oldalt támaszt keresett a szövőgépen. Egy bizonytalan pillanatig úgy pózolt a rettenetes magas szárú cipőjében, ahogy Lollobrigidától látta a moziplakáton. A kameraman látva ezt kihajolt a masina mögül, száját valami mosolyfélére rántotta, aztán továbbállt.

Aznap este a kollektíva a televíziót nézte. A híradóban benne volt, amint Kolovits igazgató elvtárs a kelleténél hosszabban rázza a miniszter elvtárs kezét, majd Zagyvaival együtt belépnek a felzászlózott gyárépületbe. A következő snitten már a véget nem érő gyártósorokat mutatta a kamera, köztük feltűnt Sarkadi és egy villanásnyi időre Hunyadiné is. De Franciska nem volt sehol. A szövőgyár láthatatlan üdvöskéjét kivágták a filmből.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.