Dohányoztunk valami sötét sarokban egy rendezvény szünetében és rettenetesen tiszteltem őket. Én, aki akár az anyjuk is lehettem volna, és akinek néhányuk “Csókolommal” köszönt. A cigifüstben történetek bontakoztak ki, óvatosan, félénken, meghazudtolva mesélőjük magabiztosságát, eltökéltségét, korát. Diákmunkások voltak mind. Ki a szüleinek akart munkájával bizonyítani, ki az otthon elvárásokkal terhes gondoskodásából nem kért, másnak meg nem volt választása. Ezernyi ok futott egyfelé. 

Fiatalok voltak, akik nem kifogást, hanem munkát és pénzt kerestek. Fiatalok, akik tényleg, (nem úgy, hanem igazán!) saját lábra álltak. Egyetemisták, főiskolások, akik többre voltak képesek, mint elnyafogni: “Apu, vedd meg nekem a várost!”

Homályosan még emlékszem arra, amikor először a munkaerőpiac hasznos(nak mondott) tagja lettem. Gólya gimnazistaként az almásfüzitői timföldgyár fogadott be. Az a mára rozsdaövezetté enyészett gigászi monolit, ahol apám negyven akárhány évet húzott le. 

Úgy rémlik, hatodikos lehettem, amikor először elkezdtem nyúzni apámat, hogy valahogy szervezzen be engem a “timföldbe” egynyárinak. Az akkori szabályoknak megfelelően nyolcadik után végül átléphettem a gyár kapuját. Nem azt, ahol a mai napig öles betűk hirdetik a szocreál dombormű mellett, hogy “Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”, hanem egy másikat.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy fitten érkeztem, lévén apám még sötétben keltett, hogy az öt óra ötös busszal csendes, ablaknak támasztott fejű munkások közt csendesen, ablaknak támasztott fejjel elzötykölődjek én is a leendő munkahelyemig. 

Így lettem kerékpáros lótifuti az egyik részlegen. Feladatom az email előtti időkben abból állt, hogy dossziékat, leveleket kézbesítettem A-ból B-be. És ha belegondolunk, hogy az A és B közötti távolság a gyáron belül akár 2 kilométer is lehetett, abszolút logikusnak tűnik, miért adtak alám drótszamarat. Amikor éppen nem volt semmi kézbesíteni valóm, az irodában egy csinosan berendezett íróasztalnál adtam össze végtelen hosszúságú papírszámlák tételeit. Szóval, igyekeztem a kapufeliratnak megfelelve becsülettel dolgozni.

Futárkodásom közben tizenévesként apám idegenvezetésével azért felfedeztem a lélegző, de most már tudom: agóniájára készülő gyárat gigászi bauxit malmaival, fura szagú autóklávjaival, kovács- és lakatos műhelyeivel, mindig meleget lehelő kalcináló kemencéivel.

Ma úgy mondanánk, hogy határozott idejű szerződéssel vettek fel engem, de talán őszintébb (és tényszerűbb) az, hogy egy hónapra szegődtem/szegődhettem el. És bár munkavakációm minden percét élveztem, azért “inasságom” vége felé, egyre törődöttebb lettem. Mit tagadjam, viszonylag koránkelőként sem voltam igazán hozzászokva, hogy még a kakasunk is hülyének néz a hajnalinál is hajnalibb ébredésem okán. 

Borítékolva volt, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyszer aztán megtörtént a baj. Timföldgyári capricciom utolsó napján dél környékén nem akadt semmi sürgősen postázandó és a számlákkal sem volt dolgom, leültem hát egy sarokba tolt fotelbe. Az iroda csendesen duruzsolt körülöttem, a kinti hűvös ellenére jó meleg ölelt. Így esett, hogy szégyen, nem szégyen, de bizony elbóbiskoltam. Nem tudom, mennyit alhattam, talán egy fél órát. Amikor felébredtem, csak annyit láttam, hogy “munkatársaim” szinte szülői gyöngédséggel, mosolyogva hajolnak fölém. Azt hiszem fenékig pirultam szégyenemben. Na, ennyit a dicsőségről! A “nagyok” viszont nem korholtak le azért, amiért munkaidőben elszunyókáltam, ehelyett végtelen kedvességgel elbúcsúztattak. Volt ott édesség, virág, könnyek, puszi meg minden. Tisztára mintha nyugdíjba mentem volna! Hát kell ennél több egy kamasznak? Gondolom, ez az indítás is erősen hozzájárult, hogy végérvényesen szerelembe estem a vörösre festett, lúgszagú gyárral. Olyannyira, hogy nyaranta újra meg újra visszatértem. 

Sok-sok víz folyt le azóta a Dunán. Most a fiaim következnek. Néhány nap múlva, a tizenhatodik születésnapjukon egy nappal túl, ők is diákmunkásnak állnak. Az első találkozás pedig mindenképpen meghatározó lesz. 

Büszke anyaként felnézek rájuk a döntésükért. De kérlek, ne mondjátok ezt el nekik! Hadd kóstoljanak bele ők is a munkába és a becsületbe, ami után idővel egyszer talán a dicsőség is megérkezik. Persze, csak ha el nem alszanak.

Reggel fél hatkor a fóliasátorban már olyan forróság volt, mint egy katlanban. Az öreg az utolsó kannát eresztette csurig és meglocsolta a szélső paradicsombokrot. Ahogy a víz a levelekhez ért, jellegzetes, erős illat csapta meg az orrát. Ilyet csak földközelben lehetett érezni, a zöldségesnél, ahol napokkal korábban, félig éretten leszedett paradicsomok haloványkodnak, nem. 

Egy pillanatig büszkeséget érzett, majd hirtelen beszaladt a hátsó udvarba egy műanyag rekeszért, amit telipakolt friss, víztől gyöngyöző paradicsomokkal. Eladom és veszek szegénykémnek gyógyszert, ha már nem futotta rá a héten – gondolta és fürgén gumipókozta is fel a degeszre tömött ládát a bicikli csomagtartójára. Épp indult volna, de a kapuban megálljt parancsolt neki a szükség, a kényszerű kitérő után viszont pár perc múlva már a városi piac felé tekert.

Sokszor járt itt, amikor a nejét hozta el vásárolni, de ő maga eddig még sohasem árulta itt a portékáját. Az igazság az, hogy sehol sem árult még, bár elsőre nem tűnt bonyolultnak a dolog.

Tétován körülnézett az őstermelők során, aztán kiválasztott egy üresen álló pléh asztalt. Még épp csak gyülekezni kezdtek a háziasszonyok, amikorra elhelyezkedett. Viaszosvászonnal leterítette a standot és kitett egy konyhai mérleget. A kompozíció megkoronázásaként középre helyezte a nagy láda paradicsomot. 

Ha körülnéz, észrevette volna, hogy mindenhol – még az övénél satnyább, zöldebb, ütődöttebb portékákon is – ott virított az árcédula. De nem nézett szét. És persze, az sem jutott eszébe, hogy a piacozás joga pénzbe kerül. Ez csak akkor vált nyilvánvalóvá számára, amikor az önkormányzat felé nyargaló felelőse fennhangon hangon közölte, hogy a helypénz ötven forint. Ötven forint… – gondolta lehangoltan a férfi. De ha már elbicikliztette ide a gyönyörű paradicsomait, nem múlhat ennyin a dolog! Rásandított a rekeszre és elégedetten nyugtázta: terménye biztosan eladja majd magát. Nadrágzsebéből előkotorta tárcáját, amiben az utolsó ötvenese árválkodott, azt adta át a hatóság emberének. Kapott is valami papírost, hogy most már délelőtt 10 óráig hivatalosan árusíthat itt.

Ő pedig beállt a stand mögé és éppolyan szépen próbált mosolyogni, mint a pirosló paradicsomai. Mellette jobbról meg balról is hétpróbás kofák kellették az árujukat. Fennhangon dicsérték a zöldségüket, túlharsogták egymást. 

Emberünk cserzett kezét a háta mögött összekulcsolva csak állt, csak állt a tűző napon. Nem szólt az egy árva szót sem. Talán nem is tudta, mit mondjon. Pedig sokan megfordultak a pléhasztalánál, üzletet mégsem kötött. Eltelt egy óra, talán kettő is, mire végül egy szikár asszony megszólította. – Mibe kerül a paradicsom kilója? – Ötven forint, kezit csókolom – válaszolta meglepetten az öreg. A nő még egyszer végigmérte a kínálatot, majd elkezdett válogatni a hibátlan áru között, s kisvártatva már pakolta is a kiválasztott zöldségeket a mérlegre. Egy kiló húsz dekát mutatott a műszer. – Ötven forint lesz – tartotta oda se nézve a markát a férfi és a pénz, a csillogó ötvenes belehullott hatalmas tenyerébe. 

Kicsivel később elégedett főhősünk megint felvette “gárdista” tartását a nagy halom pirosló paradicsom mögött. Egy ideig bírta az ácsorgást, ám valahogy mégsem volt neki sehogy se jó. Egyik lábáról a másikra állt, lépkedni kezdett a pinduri asztalka mögött, de csak nem találta a helyét. Aztán egyszer csak nagyon is világossá vált számára, mi a baj: nyilalló fájdalom, erős vizelési kényszer hasított belé. Régóta kínozta ez a nyavalya, de hogy most, itt a piac közepén törjön rá, sose hitte volna. 

Maga sem tudta, hogy a kín vagy a megszégyenülés lehetősége ijesztőbb-e számára. Újra gyerek volt és újra félt. Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, végül mégis legyűrte a teste.

Nem hagyhatom itt a paradicsomokat és a mérleget! – futott át rajta, de nem nagyon volt ideje tépelődni, mert minden eddiginél parancsolóbban hasított belé a szükség.

Mit bánta már ő az árut meg a viharvert konyhai mérleget! Futásnak eredt a piac sarka felé, ahol emlékei szerint régen egy koszlott nyilvános illemhely árválkodott, bár ő még sohasem használta. Ott volt az most is. 

Sötét, baljós lépcsősor vezetett le a mélybe, emberünk kettesével szedte a fokokat. A grádics aljában, a bejáratnál egy aprócska mamóka ült unottan, előtte pléh tányér kartonpapír táblával: A WC használat 50 Ft. A ziháló öreg elgyötörten nézett a feliratra, majd mint akit legyőztek, erőtlenül megadta magát. Nadrágzsebéből előkotorta tárcáját, benne az aznapi bevétellel és belehullajtotta az érmét a tálkába.

Még vagy két órát strázsált a standján. A nap már magasan járt, de aznap nem volt több vevő. Szedelődzködtek mellőle az árusok, a kiürült kosarak, ládák eltűntek az autók csomagtartójában, a piac lassanként elnéptelenedett, neki sem volt már értelme maradni. Sokáig szöszmötölt míg a rekeszt felkötözte a biciklire. 

Hazaérve a paradicsomot szótlanul a konyhaasztalra tette. – Hát, nem kellett senkinek, édesem? – nézett rá kérdőn a felesége.

Nem  – dünnyögte a férfi kerülve a nő tekintetét és elindult a kert felé.

Immár tizenöt éve, hogy minden péntek délután pontban ötkor találkoznak Vilmos belvárosi lakásán. Egykori osztálytársak, akiket az internátus olyan szövetséggé kovácsolt, amit az idő nem képes kikezdeni.

Péntekenként kártyáznak.Vagy legalábbis kártyázás fedőnév alatt vitatják meg a világ férfias dolgait. Vilmosunk ilyenkor sörrel és aprósüteménnyel készül, meg özvegy férfihoz képest szokatlanul nagy tisztasággal, amit Jolánnak, a bejárónőnek köszönhet. 

Jolán kedden és pénteken délelőtt jár Vilmoshoz. Az asszony két órán keresztül súrol, porszívóz, tollseprűz. Nem csacsog, nem telefonál, még csak zenét sem hallgat. Csak dolga végeztével egy makulátlanul tiszta lakást hagy maga után. Nesztelen jön és némán távozik. Vilmos a maga módján szereti a nőt. Pedig nem igazán a zsánere. Sötét hajú, sötét tekintetű asszony. Nem sokat beszél, de fürge és pedáns. 

A lapjárás ma a szokottnál is jobb. A házigazda és kártyapartnere, Gyula sorra nyerik a partikat. Emberemlékezet óta játszanak párban. Igaz, annak idején már a padban is együtt ültek. Kipróbált duóként szavak nélkül értik egymást. Nem véletlen, hogy szinte mindig ők zsebelik be az asztalra tett nagy halom tíz- meg húszfillérest. A kártyák fölött egymásra néznek, Vilmos szeme villan és Gyula már teszi is a lapot. 

Vilmosunk egy hunyorítással most is jelez, de az égiek másként rendezik a dolgot és Gyula elvéti a dolgot. Mire az asztalra terített gobelinre hull a kártya, már ő is tudja, vége mindennek. A játszma elveszett.

Gyula – indulatos kolerikusként – dühében az asztalra csap. Az ütés épp az ezüst tálca sarkát éri, mire az ott felsorakoztatott poharak közül a legszélső megbillen és hangos csörrenéssel lebukik az asztalról. Folyik a sárga lé a parkettán, még a kanapé előtti szőnyeg is kap belőle. 

Gyula szabódik. – Jaj, Vilikém, úgy sajnálom! Pedig nálad mindig olyan tisztaság van. Én meg összemocskoltam neked mindent. Csak az az átkozott treff kilences… de mindegy. Ne is beszéljünk róla! Hozok egy felmosórongyot. Jut eszembe, megvan még a bejárónő, akit annak idején beprotezsáltam hozzád? Mi is volt a neve, Juliska, Janka?

– Jolán. Jolánnak hívják –  morogja a bajsza alatt Vilmos a padlón terjedő tócsát bámulva.

Gyula –  talán, hogy feledtesse az előbbieket –  nem tágít a témától.

– A Zagyvayék –  tudod, hozzájuk is én ajánlottam még évekkel ezelőtt – nagyon elégedettek vele. Azt mondják, amióta az a nőszemély vette kézbe a lakást, ragyog minden. Igaz, minden nap dolgozik rajta vagy három-négy órát. Hja, mondjuk az nagypolgári lakás! 168 négyzetméter – néz halvány grimasszal körbe az itteni 75 négyzetméteren. –  Ott van is mit suvickolni! Hozzád hetente hányszor jön az az asszony?

– Kétszer –  préseli ki a fogai közül a szavakat a kérdezett, és hogy elterelje a szót kínálni kezdi a vendéget. –  Ha már kiborult söröd, töltök neked még egyet – és csurgatni kezdi egy tiszta pohárba a borostyánszín félbarnát.

– Nem, ne fáradj, látod, már úgyis sok volt nekem –  tolja el finoman Gyula a vendéglátó kezéhez egy gondolatnyival hosszabb ideig érve a felé tartott italt. – Inkább arról mesélj, hogy elégedett vagy-e ezzel a Jolánnal?

– Az – mondja hűvösen a férfi és zavartan rántja vissza a kezét majd önkéntelenül elkezdi fürkészni a vendég arcát. Az ismert vonások most idegennek tűnnek.

Eddig észre sem vette, hogy milyen lágy a tekintete. Nőiesen finom. Zavarja, hogy nem a szemébe néz, hanem valahová a válla magasságába. Kitartóan fixírozza. Vilmos nem tud mit kezdeni ezzel az ismeretlenül ismerős nézéssel. Mentségeket keres: talán csak az öreg barát szemét körbepókhálózó szarkalábak teszik. Talán szürkehályogja van, mint annyi korukbelinek.

– Mi bajod Vilikém? Ne haragudj a sörért! Hirtelen haragú ember vagyok, nem tagadom, de nem akartam neked kárt okozni – vágja ketté Vilmos gondolatait a vendég.

– Hagyd már el Gyula! Nem történt semmi baj! –  próbál kényszeredetten mosolyogni Vilmos, de hangja mást mond.

– Akkor Jolánnal van gond? – vizslatja vendéglátója arcát a másik. Mi történt? Meglopott?

– Nem.

– Hát? Eltörte nagyanyád meisseni porcelán készletét? Árat emelt?

– Nem, dehogy. 

– Bartha Vilmos! Én még a lábszagodról is ezer közül kiszúrlak, szóval ne beszélj nekem mellé! Hát, mi van azzal az asszonnyal?

– Semmi. Csak… csak néz – hadarja Vilmos és közben, hogy zavarát leplezze, meg azért is, hogy jelezze: részéről véget ért a péntek esti szeánsz, a pakli összerendezésébe kezd. Leszegi fejét, a kelleténél tovább pepecsel a lapokkal.

Gyula viszont nem tágít. 

– Néz? Na és aztán? Hogy néz?

– Mit tudom én! – sziszegi fojtott dühvel Vilmos. – Csak úgy néz. Olyan furcsán. Ahogy nem szokás nézni.

– Miért? Hogy szokás nézni? Ki akart veled kezdeni? Úgy nézett rád?

– Fogalmam sincs, hogy mit akart. Csak nézett. De nem a szemembe, mint amikor…, – harapja el a szót szégyenlősen. – Valahová ide. – mutat bizonytalanul a kulccsontja felé. – Bámult és kész. Eddig jól megvoltunk, de most kedden igen furcsán viselkedett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát. Elvált nő, talán gyereke is van. Én meg ugye, tizenhét éve özvegyen, nyugdíjjal, egy nagy lakásban. Tudod, hogy megy ez…

Gyula tekintete most megint barátjára esik. Hosszan, szeretettel nézi az ügyetlenül kivasalt ingét a kérdéses helyen. Jól tudja, Vilmos valamiért nem bízza ezt a munkát Jolánra. Pedig jobban járna. A látása már nem a régi, apró gyűrődések marnak bele az agyonmosott kockás anyagba. De nem morfondírozik rajta sokat, hóna alá kapja marhabőr táskáját és indulni készül. A többiek is szedelődzködnek. A házigazda nem tartóztatja őket.

Az ajtóban, ahová szokása szerint Vilmos mindig kikíséri a három kártyást, Gyula egy pillanatra visszafordul. Nagy levegőt vesz, mintha valami hosszú, rég elfojtott vallomásra készülne, aztán odahajol az öreg füléhez és belesúgja:

–  Majd varrd meg az inged. Kilyukadt, itt – és ujjával puhán megérinti a férfit valamivel a válla alatt.

Vilmos bólint és szó nélkül becsukja az ajtót. A felmosóvödörért indul. Közben az motoszkál a fejében, hogy kedden vajon ugyanez az ing volt-e rajta.

Néha kifejezetten röhejes, ahogy az élet időben és térben egymás mellé teszi a dolgait. Nem oly’ túl rég két hír futotta körbe a világsajtót, ezek a cikkecskék pedig pont elegendőek voltak ahhoz, hogy nagyjából olyan biztosnak lássam a jövőmet, mint a kihalófélben lévő fajok toplistása, a jávai orangután.

Az informatika már mindenhol megvetette a lábát. Zseniális programok, robotok dolgoznak az egészségügyi intézményekben, az ipar számos területén, az oktatásban és a szórakoztatásban. Eleddig egyetlen területre, a művészet közelébe nem merészkedett a tudomány. (Legalábbis e téren meglehetősen hiányos értesüléseim szerint.) És most már mindezt múlt időbe kell tenni, mert hogy zsenigyanús programozók elkészítették azt a programot, amellyel a megszólalásig valósághű Rembrandt festményeket készítenek a robotok.

A művelet azzal kezdődik, hogy betáplálják a szóban forgó (a tesztet a holland festő műveivel végezték) művész valamennyi alkotását. A gépagy ezek után mintákat keres, végigpásztázza ezredmilliméterről ezredmilliméterre az alkotásokat, megvizsgálja a szín- és ecsethasználatot, sőt, leméri, hogy egyes részleteknél hány réteget festett a neves háromnevű. Rávilágít arra, hogyan használja a fényt, milyen kompozícióba rendezi a tárgyakat, hogyan ragadja meg a modellt ülő vonásait. Meg persze egy csomó más mindent is górcső alá vesz, csak hogy megfejtse a mester titkát.

Gondolom, a folyamat hetekig, hónapokig is eltarthatott, mire Rembrandt 2. elkezdhetett dolgozni. Ekkor viszont olyan parádés képet festett, amelyért minden valamire való műkincshamisító és a komplett Christie’s aukciós ház a fél karját odaadta volna. A robot ugyanis egy olyan portrét kanyarított, amely minden jellegzetességében a korszakos mestert idézi. A sötét háttér, a drámai fénybeállítások, a színek mind zavarbaejtően rembrandtosak. A vásznat látva könnyen hihetnénk, hogy egy idáig ismeretlen remekmű került elő valamelyik porlepte padlásról. Ám valami mégsem stimmel. 

Rembrandt soha nem “csak” egy arcot festett. Modelljének minden esetben levegőt és időt is adott. Talán csak ő volt képes az öregséget úgy megfesteni, hogy a múzeumban orrbavág minket az elmúlás szaga és a szemünk előtt hervad el az, akit az örökkévalósággal ajándékozott meg. Portréi előtt állva nehéz eldönteni: vajon mi nézzük-e a modellt vagy ő figyel minket?

A gép festette képről viszont mindez hiányzik. De persze lehet, hogy csak az elmém játszik velem, hiszen pontosan tudom, hogy a munka egy zseniális algoritmusnak és nem a festő-géniusznak köszönhető. Mindenesetre bármennyire tökéleteset is alkot a gép, nem kérhető rajta számon, hogy lélek nélkül nem képes életet lehelni modelljébe.

Aztán itt van a másik hír, miszerint több országban drónokkal próbálják helyettesíteni a jövőben a postásokat. Indokként a szokásosat: a gazdasági érdekeket és a munkaerőhiányt jelölték meg. Értem én. A repülő drónpostás gond nélkül kiszállítja a küldeményeket akár több száz kilométerre is. Ha kell, éjjel dolgozik, nem vesz ki szabadnapot és a lépcsőzés miatt sem lesz visszeres a lába.Tehát Rembrandt után a technika számára már a kézbesítők is pótolhatók. Hogy ez a drónpostás megkérdezi-e majd a körzetében élő idős embereket a hogylétük felől, elfogad-e nyugdíj osztáskor a hálás öregektől egy szelet süteményt, az már nem erre a lapra tartozik. 

Végül itt hozom a mozaik harmadik darabkáját. Ez valami gyógyszerreklám, ami azzal gondolja vásárlásra ösztönözni az édesanyákat, hogy kijelenti: egy anyuka nem mehet betegszabadságra.

Lefordítom: téged, kedves sorstársam, nem lehet pótolni. Neked, akkor is húznod kell az igát, ha az összeesés határán állsz. Éppúgy nincs segítséged, mint ahogy jogod sincs néhány napra –  nagyon indokolt esetben –  ágynak esni. Mert nem lesz, aki átvegye tőled a stafétát arra a kis időre. (Milyen szépen kiegészítené ezt a pazar gondolatsort a háttérben megszólaló “Nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel!”– kezdetű örökbecsű…) 

Hát akkor jelen állás szerint ott tartunk, hogy a postások, az orvosok, az autófényezők, a zongorahangolók, a matematikusok, de még Rembrandt is simán helyettesíthetők. Csak mi, szülők nem, ha épp 40 fokos lázzal taknyosak vagyunk. 

Valahogy vége lett. És tényleg, komolyan mondom, nem tudom hogyan és miért. Csak úgy egyszerűen. Katartikus, a gyászfolyamat fájdalmát legalább enyhítő beszélgetések, feloldozás nélkül. Lesütött szemmel bűneimet fejemre olvasón vagy hetykén, szemembe köpött vádak, magyarázat, megbocsátás nélkül.

Az idő jó doktor. Minden sebet behegeszt. A mélyeket is. Ezt is. Csak a belül gomolygó, sűrű, sötét semmire nem tud orvosságot. Legfeljebb beletörődéssé szelidíti az indulatokat, a belső csendet meg beszédes hallgatássá. 

… Munka van. Fáradt vagyok. Felállok a géptől, kimegyek az utcára megfüröszteni arcom az őszi napfényben. Rágyújtok. A nap jutalomjátéka ez, a sárga levelek közt átszűrődve incselkedik velem. Finoman megérint, mint egy öregasszony, ‘kinek már fogytán az ereje, de ráncos kezével még végigsimít arcomon.

Töltekezem egy darabig, nehéz búcsút venni a novemberi tavasztól. Mire visszatérek íróasztalomhoz, telefonom egy nem fogadott hívást jelez. Biztosan valamelyik ügyfél… – gondolom. 

A kijelzőn viszont az Ő neve áll. Hívott és én nem voltam ott. Elszalasztottam, hogy magyarázatot adjon, hogy veszekedjünk, hogy kibéküljünk, hogy sebeket tépjünk fel, hogy harakirit kövessünk el, hogy tiszta lappal kezdhessük, hogy szót értsünk, hogy megbékéljünk. Fejben ezerszer lejátszom a soha el nem hangzott dialógust. Kérdezek s felelek magamnak. Feszült leszek, sebzett, megbántott, flegma, bizakodó, engedékeny, boldog. Közben emlékeztetem magam: Ő legalább megtette az első lépést. 

Nem kérdés, mit kell tennem. A telefon után nyúlok, hívom a számot. Sokáig csörög, közönyösen, kijózanítón. Nem szól bele senki.

Visszaáll a világ rendje. Csak félretárcsázott.

Kolovits elvtárs letette a telefont, mindig ideges arcán oldalt táncolni kezdett egy izomköteg. Megnyomta a titkárnő hívó gombot, mire kinyílt az ajtó és belépett Ilona, akit felettébb előnyös külseje miatt csak Szép Ilonkaként emlegettek a munkatársak. – Ilona kérem, hívja fel nekem Zagyvai kartársat! – adta ki az utasítást Kolovics. 

A nő kifordult és kapcsolta az igazgató elvtársnak az üzemi párttitkárt. A vonal végén erőltetett heherészéssel köszönt be a hívott. –  Pénteken látogatást tesz itt a miniszter elvtárs. Addigra szedd rendbe ezt az istenverte üzemet!  –  kezdett bele üdvözlés nélkül Kolovits. A vonal végén fojtott csend következett, mire az igazgató elvtárs egy hosszú mondatba fogott, amibe a népgazdasági érdeket, az ötéves tervet, a munkásosztály dicsőséges harcát aztán meg a fényes jövőbe menetelését is beleszőtte valahogy. Végül azt is hozzátette, hogy ez a találkozó neki személyesen mennyire fontos. 

Zagyvai pár perc múlva már Sarkadit, a szakszervezeti főbizalmit hívta és viccesen kiadta az ukázt. – Péntekre az összes szövőgép úgy ragyogjon, mint a Lenin szobor töke az előcsarnokban! –  Sarkadi gyomra erre maroknyira ugrott, mert tudta, hogy ha a párttitkár humorizál, akkor nagy baj van.

A szakszervezetis a szövöde brigádvezetőjét, Hunyadinét tárcsázta. Az csak nagysokára vette fel a telefont, a zakatoló gépektől nem hallotta a csörgést. Ám, mikor végre felemelte a kagylót, akkor sem lett sokkal okosabb. Foszlányokban eljutott hozzá valami a péntekről, a miniszter elvtársról, meg valamiféle új partvisokról, de a fejében nem állt össze a kép. 

Nemsokára azonban Sarkadi kartárs személyesen csörtetett be eligazítani a fejkendős asszonyokat. Mondandójában újdonság talán csak az volt, hogy a televízió is elkíséri a miniszter elvtársat. –  Nagy nap lesz ez nekünk! Takarítsák ki az üzemet! Csillogjon minden sarok, vakítson az a linóleum! Szabados kartárs majd a karbantartókkal fényesre suvickolja a szövőgépeket. Minden asszony tiszta köpenyt és fejkendőt vegyen! A takarításhoz a raktárból vételezhetnek három darab új partvist – sorolta egy szuszra, de a lelkesítőnek szánt beszéd csak lehajtott fejű szövőnőket meg olajos képű, egykedvű melósokat talált. 

Sértetten elviharzott a szónok, Hunyadiné maradt ott a gyűrött arcú, dagadt bokájú lányokkal, asszonyokkal. A kilátásba helyezett túlórához meg a miniszter elvtárs érkezésével járó felhajtáshoz nemigen fűlött a foga senkinek. A brigádvezető tanácstalanul állt a szövödei dolgozók gyűrűjében. De Hunyadinét nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Úgy ismerte a néplelket, ahogy senki. Látta, hogy ebben a csatában neki érvként a népgazdasági érdeknél meg a szocialista tervgazdálkodás fontosságánál valami nyomósabbal kell előrukkolni. 

Egészen közel hajolt az unott szövőnők karéjában leghátul ácsorgó Balla Franciskához, aki vértelen szájával meg valószerűtlenül hóka bőrével egészen beleolvadt a szövöde hátterébe. A brigádvezető az átlátszó lány arcába súgta: – Na, mi van? Mit tudom én, ha idejön a televízió és valami filmrendező meglát téged, akár még filmcsillag is lehetsz, meg minden! Na, nem hallod? Kapkodd a lábad!…Franciska arcán halvány grimasz futott végig, sarkon fordult és a többiekkel együtt, lehajtott fejjel visszatért a munkájához. Nem mondott az semmit, csak műszak után hazafelé befordult az illatszer- és vegyiáru kereskedésbe.

A kérdéses napon megérkezett a miniszter elvtárs. Három nagy kocsi hozta őt és a többi öltönyös embert, két másik meg a tévéseket. A delegáció majdnem akkora feltűnést keltett aznap, mint Balla Franciska, aki mára hollófeketére festett haját gólyafészek nagyságú kontyba tűzte, és bőkezűen bánt a szemére kent kék festékkel is.

Ki is szúrta őt az operatőr. Miközben ráirányította kameráját, arra kérte a lányt, hogy ne a jobb, hanem a hanem a bal kezével fűzze be a szálat a gépbe, mert úgy majd jobban látható a munka a képernyőn. Szegény lány a suta kezével ügyetlenkedett, minduntalan elszakadt a szál, mégis elpróbáltatták vele vagy tízszer. Végül feladta a kamerás ember és csak annyit mondott, hogy akkor inkább mosolyogjon bele a masinába.

Franci ki tudja mire gondolt, tán’ pont Hunyadiné szavai jutottak az eszébe. Csípőre tette kezét és véznácska bal térdét keresztbe a jobb elé húzta. Nagy igyekezettel csücsöríteni is próbált, miközben bal kezével oldalt támaszt keresett a szövőgépen. Egy bizonytalan pillanatig úgy pózolt a rettenetes magas szárú cipőjében, ahogy Lollobrigidától látta a moziplakáton. A kameraman látva ezt kihajolt a masina mögül, száját valami mosolyfélére rántotta, aztán továbbállt.

Aznap este a kollektíva a televíziót nézte. A híradóban benne volt, amint Kolovits igazgató elvtárs a kelleténél hosszabban rázza a miniszter elvtárs kezét, majd Zagyvaival együtt belépnek a felzászlózott gyárépületbe. A következő snitten már a véget nem érő gyártósorokat mutatta a kamera, köztük feltűnt Sarkadi és egy villanásnyi időre Hunyadiné is. De Franciska nem volt sehol. A szövőgyár láthatatlan üdvöskéjét kivágták a filmből.

A jellegzetesen fanyar, a saját nyomorunkból is viccet csinálni képes pesti humor néhány évtizede még világhírű volt. Talán épp azért, mert nemcsak a magunk baján, de bizonyos fennkölt, „szent dolgokból” is képesek voltunk tréfát űzni. Mert ugyan mi lehet annál nagyobb bátorság, mint szemberöhögni a halált?

Eközben fura mód, ezek a mégiscsak valahogy ízléssel kifigurázott “szent tehenek” mégsem veszítettek magasztosságukból, mert hogy annak a humornak mindig olyan „érted haragszom, nem ellened” íze volt.

Mostanában meg – úgy veszem észre – kikopott belőlünk az önmagukon nevetés képessége. (Tudom, sok oka lehet ennek.) Mintha mára csak a másik magyar sajátosságunk, a végtelen borúlátás maradt volna a szikkadt pogácsa mellett a tarsolyunkban. Így hát elmélázunk a világ folyásán és belezokogunk a nagybőgőbe. Most következő történetem éppen ezért egy “szent tehénről” szól, talán csak napjainkra reflektálva, vagy azért, mert nem áll jól nekem a sírás.

A kollégiumban mindenki tudta rólam, hogy nagy állatbolond vagyok. Így aztán, amikor a folyosón lakó egyik egérfóbiás lányt névnapjára egy fehéregérrel lepték meg a szobatársai, pár perc múlva már az ajtónkon kopogtatott.

Kázmér tehát beköltözött az íróasztalomra egy méretes dunsztosüvegbe. Nem volt benne semmi különös, nem volt egy Csengettyű úr. (Stephen King: A halálsoron c. regényéből) A legnagyobb kunszt, amit ez a fehéregér fel tudott mutatni, maga a létezése volt. 

Hétvégente dunsztosüvegestől költöztettem haza, majd vasárnap vissza a koleszba. (Hogy otthon a macskám micsoda pszichopata “Egyszer úgyis az enyém leszel!” mosollyal ült az uborkás üveg tövében, többszörös hátsó kamrai szívinfarktust előidézve a szerencsétlen rágcsálónak, arról majd talán egyszer később mesélek.) 

Szóval, szorgalmasan logisztikáztam ide-oda az apró jószágot üvegestül, mígnem egy pénteki napon híre nem kelt, hogy a szobánkban orbitális házibuli készülődik. Nekem pont halaszthatatlan dolgom volt odahaza, de gondoltam: megspórolom magamnak és a távolsági busz utazóközönségének a Kázmérrel való közös zötykölődés örömét, így szobatársaim gondjaira bíztam az ártatlant.

Kap enni, inni. Mi baj lehet? – gondoltam én. S erre a dőre költői kérdésre vasárnap meg is kaptam a választ.

Hogy mi történt a távollétemben, azt fedje jótékony homály! Az viszont biztos, hogy egy új Kázmér fogadott. Az addig “patyolatfehéregér” most selyemcukor színekben virított. Nem állítom, hogy nem állt jól neki az almazöld és rózsaszín bunda, de engem erősen meglepett. 

Csak kis, fekete gombszemei ragyogtak úgy, mint azelőtt. Lehet, hogy az életközepi válság nála is előhozta az erőteljes önkifejezési vágyat, de valószínűbbnek tűnt, hogy a buli tetőfokán valaki befestette szegény párát.

Nem sokkal később a tankörünk fiú tagjai bűnbánó képpel álltak előttem és bevallották, hogy “ Magyar kollégiumba, magyar egeret!” felkiáltással ők pingálták nemzetiszínűre a nyomorult állatkát. Az meg csak tűrte a meglehetősen markáns, nacionalista hevületből fogant dizájnváltást.

Lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy temperával nekiestek a “fehér vászonnak”, élő kokárdává változtatva az ügy kárvallottját, ám ennél sokkal jobban foglalkoztatott az a kép, ahogyan később csoporttársaim igyekeztek visszaállítani –a végeredményből ítélve kevés sikerrel – az eredeti állapotot. 

Kollégiumunk mosdója sok mindent látott már. Azt viszont megkockáztatom – bár nem tudom, azóta mit hozott a világ –, hogy az egérfürdetés mégis ritkaság számba ment. A történet résztvevői szerint az intézmény férfi hallgatói hosszú órákig görnyedtek a mosdó felett és egy flakonnyi tusfürdővel próbálták eltüntetni a trikolórt a jobb sorsra érdemes állatkáról.

Hát, így esett, hogy életemben összesen két egerem volt. Egy “gyárilag” hófehér meg egy kopottas nemzeti színű.

Apja épp a konyhában beszélgetett gyerekkori barátjával, aki –  ki tudja miért –  a kissrác keresztapja lett. A gyerek sose értette, hogyan hozta közös nevezőre a sors ezt a két, teljesen különböző embert, akiket pár hónap és egy világ választott el egymástól. A halk szavú, keveset beszélő dolgost, meg a nagyhangú, iszákost.

Előbbi – már, ha egyáltalán megszólalt – szívesen beszélt a munkájáról, arról, hogy minek fog neki abban a pár esztendőben, ami még hátravan. A másik, miközben jót húzott a fröccsből, átkozódva szidta a rendszert, a feletteseit, a feleségét meg az udvari ecetfát, mert mindegyik kiirthatatlan.

A kiskölök ösztönösen távol maradt ezektől a beszélgetésektől. Úgy érezte: a konyhában a viaszosvászon asztalterítő meg a félig meddig idegen férfiból áradó boldogtalanság egyformán ragadós. Inkább behúzódott a nagyszoba sötétjébe és bűvös kockájával játszott. Az ominózus darabot kedvenc nagynénjétől kapta alig egy pár órája. A magas, elegáns, szemüveges, mindig kissé szigorú nézésű tántitól. 

A tánti valahogy nagyon ismerte a gyermeki lelket, ezért aztán az ajándékai mindig telibetrafálták a kisfiú szívét. A legérdekesebb mesés és ismeretterjesztő könyveket meg a legklasszabb játékokat tőle kapta. Másnap aztán a kissrác büszkén vitte be az osztályba, hogy egy kicsit ő is menőnek érezhesse magát olcsó trevira pulcsijában meg kopott bársonynadrágában a farmeres nagymenők között. Persze, azoknak már régen megvoltak ezek a nagyszerű könyvek, játékok, tán’ meg is unták őket. Mégis jó érzés volt egy pillanatra bekerülni a kiváltságosok közé.

Eszébe jutott, hányszor sóvárgott a bűvöskocka után, amikor tehetősebb osztálytársai forgatták azt az udvaron. Kirakni persze egyik sem tudta, inkább átragasztották a színeket jelző matricákat, de azért imponált neki, ahogy babráltak vele. És most tessék, itt van! Néhány hónapos késéssel ugyan, de ma délután ő is egy vadonatúj, kartonpapír csomagolású bűvöskocka büszke tulajdonosává vált. 

Kis kezével tekerte, csavarta. Még be kell melegednie, nem fordul olyan könnyen, mint a többieké. De ő majd megszelidíti, kézhez szoktatja – gondolta. 

A játék finoman csikorgott és jóleső ragasztó szagot árasztott. Ugyan kicsit akadozott, de egy óvatos mozdulat után egedelmesen fordultak az élek. Aztán egyszer csak, se szó se beszéd darabokra esett a kezében. Értetlenül nézte a gyerek, hiszen szíve minden gyöngédségével nyúlt a holmihoz, nem lehet, hogy ő tette tönkre!

Mindegy, a darabok a dohányszín szőnyegen szerteszét gurultak. Könnyeivel küszködve szedte össze őket. Kezében csak az idom lelkét jelentő kereszt maradt, csupaszon, vádlón. Kicsinyke ujjaival darabról darabra rakta össze a játékot, mígnem megint egésznek, megint tökéletesnek tűnt.

Kipróbálta, tekert egyet rajta, de alighogy hozzáért, ismét atomjaira hullt. Kezdte elölről, most már jobban figyelve. Ekkor vette észre, hogy egy aprócska műanyag alkatrész megadta magát. Az, amilyen picurka volt, olyan fontos feladatot töltött be: ő fogta össze középen a tartó elemeket. És most ez itt, törötten kandikált a tenyerében. Nem volt mit tenni. Sokadszori nekifutás után a kisfiú végül feladta és kisomfordált a konyhába. A kocka el volt vetve.

A nagyhangú épp trágár viccet mesélt, közben fuldoklott a röhögéstől és a bagótól. A cigarettafüstöt vágni lehetett a lámpa alatt. A gyerek odaállt apja elé, némán mutatta a tönkrement játékot. A férfi ránézett, majd a színes halomra emelte tekintetét. Nem szólt. Szólt helyette a nagyhangú.

– Há’ tönkretetted? Mi’ csinátá’ vele, hogy így tönkretetted?

Ekkor törött el a mécses a kissrácnál. – Én nem csináltam vele semmit. Csak játszottam vele, forgattam és akkor egyszer csak… 

A nagyhangú csak nézte a viaszos vászonra leszórt maréknyi színes kockát. Értelmezni próbálta a látottakat. A másik viszont megforgatta kezében a sérült, kereszt alakú darabot. Látszott, agytekervényei már térben legózzák össze a nagy egészt. Végül felállt, eltűnt egy fél órára a sufniban, hogy drótból csináljon új lelket a játéknak. Amikor elkészült, a kocka kicsit nehezebben, hangosabban csikordulva fordult, de megbízhatóan tartott. 

A kiskölök a konyhában várt egy sámlin. Nem nézett a nagyhangúra. Úgyis hallotta, amint –  egy erős hangulati váltás után –  épp rég halott anyját siratta. A férfinak folyt a könnye és folyt az orra.

Apja a konyhába lépve a kissrác kezébe nyomta a megreparált kockát. – Most már működik – mondta. Felderült a könnytől maszatos arc, a tömpe gyerek ujjak szeretettel fonták át a visszakapott kincset. A másik férfi alig észrevehető rosszallással nézte a játékot, nem értette, mi lehet ebben a jó. Aztán, mintha a sok gondolkodástól fény gyúlt volna a fejében, ráförmedt a gyerekre:

–  Na, jó’ van! Most má’ sztán többet ne tekergesd! Nem arra való!

A napokban egy panellakás hirdetést sodort elém a Facebook. Talán azért kattintottam csak rá, mert néhány hete mi is piacra dobtuk a miénket, Zuckerberg algoritmusa pedig úgy gondolta: hasonló a hasonlónak örül. (Apropó, eladó a lakásunk, ha érdekel! 🙂 )

Nos, örömöt nem annyira, de egy finom kis dejavu érzést azért éreztem, mert a képes hirdetés alatt percek múlva megjelentek a vitriolos, (nem akarom szofisztikáltabban írni) prosztó stílusban megírt kommentek. “Horror áron van; Mit képzel ez magáról, hogy ennyiért akarja eladni a lakását? Ennyiért már kacsalábon forgó, medencés kecót veszek Taktaharkányban!” stb. stb. Nagyjából 20 ilyen stílusú kommentre jutott egy, ha nem is dicsérő, de legalább objektív, a piaci kereslet-kínálat törvényeire utalást tevő vélemény.

Mivel – néhány héttel korábban magam is részt vettem egy ilyen turista útnak álcázott kanosszajáráson – megnéztem azokat, akik billentyűzetük fedezékéből bátran lőtték ki a teljes tölténytárat a hirdetőre. Nem hiszem, hogy nagyon megalapozott szociológiai véleményt teszek, de nekem úgy tűnt a képeik alapján, hogy nemhogy a szóban forgó ötven négyzetméteres panel, de egy darabig még egy jobb kiállású garázs is csak álom marad nekik.

Vagy nézzük azt az ismerősömet, aki sok évnyi hajfestés után úgy gondolta, most már felvállalja ősz haját. Rokonok, barátok, kollégák estek neki és ki-ki vérmérsékletétől függően „öregasszonyozta, vénasszonyozta, nyanyázta, igénytelenezte” le a hatvanas éveire a természetes megjelenés mellett döntő hölgyet.

Aztán ott van az a nők megszépítésére specializálódott vállalkozó, aki épp e cikk megírása előtt írta ki a Facebook falára, hogy elege van a fanyalgókból, akik minden fotóval közzétett munkája után szorgosan bekommentelik, hogy photoshop az egész és hogy szakértő kezek jóvoltából megszépülni csak ócska imperialista trükk. A vállalkozó – a hitelrontók nagyszámú jelenléte miatt –  bejelentette, hogy eddig tartott a türelme, a jövőben ezeket a rosszakarókat törölni fogja az oldaláról.

De menjünk tovább! Szinte bármilyen tévéműsorról esik szó a közösségi médiában, falkában jelennek meg az adott produkciót becsmérlők. Hogy nézhetetlen, hogy színvonaltalan, hogy az utolsó pillanatig várva sem hozott semmi újszerűt a műsor. És egyébként is, kritikán aluli az adott tévé kínálata, meg úgy általában a televízió száz akárhány csatornáján nincs egyetlen nézhető film sem. (És ezek szerint nemcsak hogy nézhető műsor nincs azon az átkozott készüléken, de még egy “off” gomb se…)

Hosszan sorolhatnám még az ehhez hasonló történeteket, de minek. Mindegy, hogy gazdaságpolitikáról, oktatásról, egészségügyről (no, arról pláne!) van szó, mindig számíthatunk a szakértői segítségre. Mindannyiunknak megvannak ezek az élményei. 

És tudjuk, hogy nem azok fognak online panaszkönyvet nyitni, akik egy-egy termékkel/szolgáltatással már pórul jártak! Nem, itt nem arról van szó, hogy egy merő jóindulatból, humanitárius célzattal meg kívánják óvni a gyanútlanokat egy csaló, nyilvánvalóan lehúzós kamu cuccal házaló, piramis játékos vállalkozótól. Ha így lenne és valóban emberbaráti indíttatással figyelmeztetnék a közt, azt akár a cég értékelésénél is megtehetnék a megfelelő felületeken – emberi hangon. Főhőseinknek, vagyis inkább antihőseinknek viszont nem ez a motivációja.

Ez itt kérem a kritikus tömeg kritikus tömege. Az a frusztrált, a tehetősebbekre, a kevésbé jómódúakra, a fiatalabbakra, a nyugdíjasokra, a vállalkozókra, az alkalmazottakra, a gyerekesekre, a gyerektelenekre, a házasokra, a szinglikre, a dolgozókra és a munkanélküliekre egyként haragvók halmaza, amely képtelen örülni a másik örömének/sikerének, vagy amely legalábbis DNS-ébe kódoltan nem tudja tudomásul venni a másik “másságát” – és másság alatt most az enyémtől eltérő élethelyzetet értem –, vagy ha ez végképp nem lehetséges, legalább képes csendben maradni. Nem. Ez a kisszerű kisemberek halmaza össztűz alá vesz mindenkit, aki egy kicsit is kilóg az ő világképéből.

Tölt, lő, majd békésen álomra hajtja fejét: ma is maradandót alkottam felkiáltással. És valóban… Még sokáig epe ízt érzünk a szánkban egy-egy ilyen vérbe mártott pennával írt hozzászólás után.

Jelen írásom nem azért kívánkozik most ki belőlem, mert láttam (kaptam) néhány megkérdőjelezhető hangvételű véleményt. Ez nem lepett meg, hiszen ismerjük ezt az embertípust. Ami viszont igenis megdöbbentett, az a jelenség léptéke. Annak az embertömegnek a nagysága, amelyik saját nyomorával nem tudván mit kezdeni igényesen a közösségi médiában porlasztja szét frusztrációját. 

Nem az egyes ember, régesrég megénekelt “ha az én tehenem megtér az Úrhoz, dögöljön hát meg a szomszédé is” alapállása a nóvum. Itt az ipari méretekben megjelenő vegytiszta, bicskanyitogató irigység, rosszindulat, hovatovább ártani akarás az, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg a felismerés nyomán felsejlő kérdések sokasága… 

Mennyi szőnyeg alá söpört kisebbségi komplexus, gyötrelem, kell ahhoz, hogy a jelenség így, ily’ mértékben buggyanjon ki? És ha már így van, ez a temérdek rosszindulat milyen látleletet ad egy ország mentális, pszichikai állapotáról? Az “emúttnyócév”, ötven, száz vagy még több év keserve tör emígyen felszínre?

Ez az a sokat emlegetett “jól odamondunk, majd sikkesen odébbállunk, hadd főjön a saját levében a címzett” magyar virtus, csak most már internet és a fene essen bele klaviatúra is adatott hozzá mindenkinek? Tényleg boldogabb lesz a társadalmunk, ha naponta tövig megforgatjuk egymásban a konyhakést? Mikortól és főleg mitől lettünk ennyire pitiánerek, mérgezettek? És ha ezekre nincs érdemleges válasz, nem lenne-e járható út, ha egyszerűen csak megtartanánk magunknak a véleményünket? Elvégre, bármiről bármit gondolni szabad. … Még.

A férfi előveszi a cipőkefét és lassan elkezdi kipucolni a cipőjét. Szép, fényes bőrcipő, olyan, amit csak jeles napokon visel az ember. Kezére húzza a lábbelit, nagy műgonddal fényesíti. Szereti a cser szagát, élvezi, ahogy kezétől engedelmesen meglágyul az anyag. Elmerül a műveletben, gondolatai szanaszét futkorásznak.

Az ágyra már ki van terítve az öltöny. Sötét, hajszálcsíkos. Nem az a nagyon puccos fajta, de ünneplőnek mára ez is megteszi. Végül is nincs ok a hivalkodásra. És ott van gondosan rollniba tekerve a nyakkendő. El is képzeli magát fessen, arcszesztől illatosan, és megállapítja, hogy tulajdonképpen nem is olyan vészes a látvány.

Ekkor ötlik az eszébe Amaz. Nem, nem az, aki a másik szobában készülődik reggel óta. Hanem az a Másik. Akit a múlt csütörtökön megint meglátott. Szalmaszín hajával, szeplős arcával meg felhős kék szemével kirítt a tömegből. A nő, aki annyira más, annyival rejtelmesebb, mint Emez.

A cipőkefe megáll a férfi kezében. Nem akarja, hogy a mozdulat elvonja a figyelmét a pillanatról. A gondolat, hogy ha csak fejben is, de kettesben maradhat vele, csiklandozza. Izgalom fut végig a gerincén.

Kívülről látja magát, ahogy múlt csütörtökön egy cukorkás bódé takarásából leste a nőt. Mohón figyelte mozdulatait, ahogy válogat a piaci árus karalábéi közt. A deszkák mögül egészen kihajolt, így még jobban megleshette, ahogy szelíd mosolyával elbeszélget a kofával. Úgy rémlik, még az ismerős, őt körüllengő levendula kölnit is érezte, de valószínűbb, hogy csak a képzelete játszott vele. A nő persze most sem vett észre semmit, így ez a pár perc önző módon csak az övé maradt.

– Ne felejtsd el a virág kitűzőt! Ott van a kis asztalon – hallatszik a másik szobából egy határozott hang.

Mint akit rajtakaptak, úgy rándul össze a férfi. Ismét felemeli a cipőt és erősebben, szinte dühösen kezdi dörzsölni. Az ablakon beáramló fény megcsillan a bőrön, a keze már szinte fáj, de ő megszállottan folytatja tovább.

Felveszi a hajszálcsíkos öltönyt meg a fényesre suvickolt monkot. Gomblyukába szúrja a margarétából kötött csokrocskát. Megáll a nagy tükör előtt és farkasszemet néz a másik férfival. Menni kell – mondja ki félhangosan és elindul.

A virágokkal dúsan felcikornyázott autó pár perc múlva kettejükkel már a kis kápolna előtt fékez. A templom bejáratánál még észrevesz egy homályos foltot a frissen takarított cipőjén. Lehajol, megnyálazza zsebkendőjét és dörzsölni kezdi, de a makula csak nem akar eltűnni.

Végül felegyenesedik, kihúzza magát, felszegi fejét, mint a legyőzöttek, és karján Emezzel belép a templomba. A padokból mindenfelől ismerős, ráncos öregemberek és rettenetes frizurájú öregasszonyok bólogatnak felé mosolyogva. Pont úgy, mint ahogy azokra szoktak, akik ötven évvel az első után megismétlik a fogadalmukat.