A jó könyvek egy egész életre szóló gondolkodnivalót adnak nekünk, a rosszak legfeljebb egy mondatot. Mégis, az az egy mondat lehet, hogy akkor és ott többet ér száz könyvtárnyi bölcsességnél. Sőt, ha szerencsénk van, általuk egy minden vészhelyzetben tetszőlegesen bevethető, biankó útmutatást kapunk. Így kezdtem el én mondatokat gyűjteni.

    ☆☆☆

Az első fiammal vajúdtam épp. Most leönthetném ezt a nagyjából tizenkilenc órás golgotát valami ilyenkor szokásos rózsaszín cukormázzal, de nem teszem. Pokoli fájdalmat éreztem, de nem a fájdalom volt a legrosszabb, hanem a félelem. A félelem attól –  amit oly’ gyakran hallottam nőismerőseimtől –, hogy az a szenvedés, ami ott, a csúcson vár rám, na, az kibírhatatlan lesz. Így aztán, amikor már elértem a fájdalomküszöböm tetejét, “megnyugtattam magam”: lesz ez még így se! Ez még csak a kezdet… Szó se róla, prímán tudtam hergelni magam. 

Furcsa, de az a vélt kín, ami előttem állt, mégis eltörpült az elképzelt megszégyenülésemhez képest. Abban az állapotban nem jutott eszembe semmilyen magasztos “egy új kis jövevénynek adok életet” típusú gondolat, sokkal inkább saját belátható fizikai határaim kötöttek le. Mi van, ha nem bírom tovább a fájdalmat (a vajúdás ugye csak a beugró!), mi van, ha a végsőkig kiszolgáltatott helyzetemben az erőlkölködés nemcsak gyermekáldást, hanem valami egészen más, kevésbé áldásos dolgot is eredményez? Létezik decibel korlát a szülészeteken? 

Csak járkáltam körbe-körbe, két tolófájás között fehéredő ujjakkal megkapaszkodva bármiben, ami épp utamba akadt és gyötörtem magam. Bár nem szóltam egy szót sem, szűkölt bennem a rettegés. Igen, azt hiszem, a beígért, elviselhetetlenül nagy fájdalomnál is jobban féltem a megszégyenüléstől, maradék emberi méltóságom nyíltszíni elporladásától. Valahogy így képzeltem mit érezhet az, aki a vesztőhelyre indul.

Szó, ami szó, nem festhettem túl jól. És akkor jött egy nő, talán szülésznő lehetett. Szégyellem, de ennyi év távlatából sem az arcára, sem a nevére nem emlékszem. Csak arra, ahogy odalépett hozzám és megkérdezte, hogy vagyok. Én meg nagy vonalakban vázoltam neki. Csalhatatlan rutinjával egyből levette, hogy itt most nem hétköznapi hisztériáról van szó. Rám nézett, finoman a kezemre tette a kezét és megszólalt: – Nézze anyuka! Maga itt nem tud olyat produkálni, amit mi már ne láttunk volna. Minden rendben lesz.

Fogalmam sincs, hogy pontosan tudta-e, hogyan kell leszerelni az ilyen kétségbeesett kismamákat, vagy csak ráhibázott a lelki akupunktúrás pontomra. Mindenesetre, amit mondott, az akkor és ott működött. A többi már simán ment. Majdnem. Megszületett az első fiam. Én pedig elspájzoltam az ínséges időkre ezt a mondatot.

   ☆☆☆

A szóban forgó zöld köpenyes szülésznő valószínűleg nem is tudja, hogy ennek a bizonyos mondatnak harminc év múlva majd újra hasznát veszem, az első fiam után tizenkét évvel született ikerpárom egyik felénél.

A lakli kamasz előérettségire készül. Tanul, jegyzetel, gyakorol. Nincs miért féltenem őt, a vizsga előtti utolsó estén mégis úrrá lesz rajta a pánik.

Ó, jól ismerem én ezt a nézést! Kavargó, kétségbeesett gondolataira válaszokat, de még inkább megnyugtatást vár. Mi van, ha a felkészülés ellenére egy rövidzárlat mindent lenulláz az agyában? Ott áll majd az érettségi bizottság előtt megszégyenülve, köznevetség tárgyává válva? Vajon az utcán is ordít majd róla, hogy ő nyerte meg az “iskola hülyéje” díjat? 

Épp annyira kínlódik, hogy elővegyem azt a bizonyos, harminc évvel ezelőtti mondatot. Kicsit poros, kicsit avítt ugyan, de használható. “Nyugalom. Semmi olyat nem tudsz produkálni, amit már ne láttak volna egy érettségin”. A hamuba sült pogácsa mellé most csak ennyi muníciót csomagolhatok. Neki adom, beletetoválom a lelkébe ezt a pár szót. 

Nagy levegőt vesz. Hinni akar nekem. A mondat pedig elkezd dolgozni benne. Működni fog, csak ki kell várni a hatóidejét. Másnap aztán valamivel tíz óra előtt üzenet érkezik a telefonomra. “Túl vagyok rajta. Egész jól ment.”

Tíz perce állok a kép előtt. Nem rossz, de nem is különösebben jó, valahogy mégsem enged. A tusrajz egy öregembert ábrázol. Az alak háttal áll nekem, válla fölött visszanéz. Nem látom tisztán a szemét, mégis érzem, hogy rám szegeződik a tekintete.

A hajszálnál is vékonyabb tintavonalak a papíron, a tónusozás mértani pontossága nyugtalanítóan ismerősnek tűnik. Deja vum van, pedig sose hallottam a művészről.

***

Lonci néniék egy héttel ezelőtt felcihelődtek és disszidáltak. Minket is hívtak, de az én megrögzött idealista apámnak nem akaródzott elhagyni az otthonát. 1956 októberének végén azonban ahogy betörtek az oroszok és a konyhaablak, anyám is disszidált. Na, nem olyan messzire, csak három emelettel lejjebb, levonszolt minket a pincébe.

Azt hittük egyedül leszünk a félhomályos, dohos helyiségben, de legnagyobb meglepetésünkre a Rozsnyai utca 17-es számú ház össze lakója ott volt már. Csak Solymosiék és Pöltlék hiányoztak. Papa szerint már ők is a Lajtán túl jódliznak Lonci néniékkel, de erről semmi biztosat nem lehetett tudni.
Mint ahogy arról a fiúról sem, aki a pince közepén, a pléh lámpa fénykörének közepén kuporgott törökülésben. Különös szerzet volt, annyi szent. Egérszínű, ritkás haja, erőteljesen domború homloka, széles, lapos orra és viccesen előreugró alsó állkapcsa volt. Ha kicsit oldalról néztem, olyannak tűnt, mint a mesekönyvekben a Hold.

Senki sem ismerte őt, senkihez sem tartozott és senkihez sem szólt. Csak ült magában a sápadt lámpafényben és rajzolt. Olyan elmélyülten, hogy észre sem vette: a háta mögé lopóztam. Vagy az is lehet, hogy észrevette, csak nem törődött velem.

A válla fölött lestem, hogy mit csinál. Nem értettem, mit ábrázol a képe. A papíron szanaszét fekete és szürke pacák voltak, mindenféle rendszer nélkül. Nem tudtam kivenni, mi akar lenni az a nagy, sötét folt. Fúrta a kíváncsiság az oldalamat, meg végül is engem küldtek a többiek előőrsnek kipuhatolni, hogy ki fia-borja ez a fiú.

Akárhogy próbáltam észrevétetni magam, akármilyen csilingelő hangon szóltam hozzá, nem válaszolt. Csak az ölébe támasztott rajztáblája kötötte le. Mellette a földön egy nyitott marhabőr táska volt, odébb pedig egy bádog tolltartó, benne tűhegyes tustollakkal, néhány ceruzával, egy puha, márványos radírral és egy finom kis bicskával. Arrébb egy szép vonalú üvegcse állt, benne éjfekete tintával.
Akkor még nem tudtam, hogy amit csinál tónusozásnak hívják. Apró vonalakat húzott egymás mellé, de olyan pontosan, mintha vonalzóval csinálta volna. A sötétebb árnyalatú részeken az előbbi vonalkákra merőlegesen, majd azokra is keresztbe újabbakat húzott. Mintha nem is a kezével rajzolt volna, hanem minden idegszálával.

A kép egyre sötétebb lett, de még mindig nem lehetett kivenni, mit ábrázol.
Eluntam magam és a többi gyerekkel fogócskába kezdtünk. Már épp elértem volna Keserű Janit, amikor egy iszonytató dörrenés szakította félbe a játékot. A felnőttek azt mondták, találat érte a házat és ebben lehetett is valami, mert a rajzoló fiú háta mögött a salétromos falon egy repedés kezdett el lefelé mászni, fölötte pedig őrült himbálódzásnak indult a lámpa.

Aztán további pukkanásokat meg dörgéseket és kiabálást hallottunk. Tudtam, hogy most valami komoly dolog történt, mert mindig derűs apám arcára kétségbeesés ült ki. Anyám tekintete szomszédról szomszédra, lakóról lakóra rebbent és azok is rémült képpel meredtek vissza ránk. Egyedül a fiút nem zökkentette ki. Tudomást sem vett a robbanásról. Csak akkor nézett fel, amikor kicsapódott a pince ajtaja és egy nagyon fiatal, tagbaszakadt orosz katona lépett be. Vállán géppuska, kezében egy pisztoly. Sapkája, válla friss vértől volt mocskos. Orrcimpája remegett, ordított.
Nem értettük, mit mond, de látszott rajta, hogy fél. Géppuskával és pisztollyal felfegyverezve tőlünk, a fegyvertelenektől tartott. Végignézett gyülevész társaságunkon, végül megállapodott tekintetete a különös fiún, akire mutogatva tovább üvöltött.
Egyedül Herczeg Simi úr egykori színigazgató rakta össze valamelyest szavai jelentését, mivel első felesége – egy orosz balerina – révén konyított egy kicsit a nyelvhez.
– Azt mondja, térképet rajzol a fiú, hogy rájuk találjanak.
Nem mondom, hogy akár ne lehetett volna térképnek nézni a rajzot, mégse hittük, hogy ez a fura szerzet a mi penészszagú pincénkből irányítaná az ellenállást.
A katona a fegyverével hadonászva egyre hangosabb lett, hiába magyarázta Herczeg úr, hogy a fiú csak egy egyszerű rajzoló és mi nem is ismerjük.
A fiatal katona le nem vette a szemét a mi idegenünkről, neki üvöltözött, végül rászegezte a pisztolyát. Hogy a történtekből mit értett meg a fiú, nem tudom, csak annyi biztos, hogy ráemelte vizenyős szemét a tán’ még nálánál is fiatalabb, véres suhancra, majd belenyúlt a táskájába és kivett egy tükörfényes hengert.

Ettől még inkább bedühödött a katona, vadul forgatta szemét. A fiú viszont mintha észre sem vette volna ezt, nyugodt mozdulattal a rajzlap tetejére helyezte a hengert.

Kicsit igazgatott rajta, majd lassan felemelte a rajztáblát maga elé, nagyjából mellmagasságig.

Az orosz rámeredt a képre. Rettegtünk, hogy mi fog történni. De bármennyire is féltünk, gyarló kíváncsiságunk legyőzte rémületünk. Moccanni is alig mertünk, mégis oldalra hajolva, a katona mögé surranva a képre sandítottunk. Nem értettük, mit kellene látni, eltelt egy kis idő, mire rájöttünk. Az alaktalan pacák formát öltöttek a hengeren.

A fényes paláston a sötét foltból kirajzolódott a Halál, fekete köpenyben. Háttal állt, onnan fordult vissza felénk. Koromszín csuklyája alatt épp csak felsejlett az arca, sötét szemgödre, mégis tisztán látszott, hogy az orosz katonára néz. A nézés kijelölte őt. Nem mondom, hogy rémisztő volt, inkább valami hideglelős bizonyosság áradt a képből.

A hatalmas kamaszt babonás félelem kerítette hatalmába. Zavarodottan, szinte megigézve bámult a görbe tükörre, ami baljós próféciává torzította a pacát. Egyre szorosabban markolt rá a pisztolyra, kitartóan nézett farkasszemet a sötét alakkal, majd a téboly csúcsán meghúzta a ravaszt, rálőtt az acélhengerre. A pincében nagyon szólt a fegyver, a dörrenés sokáig pattogott a falak között, hátul eldőlt egy rozoga szék.

Rémülten húzódtunk vissza a helyünkre, éreztük, ahogy egy jeges fuvallat meglegyinti arcunkat.
Hogy mi történt azután, senki sem tudja. Néhány perc múlva nyirkos csend telepedett a pincére. Az orosz, akinek valószínűleg egy elesett bajtársa vére szennyezte a sapkáját és a vállát, most a földön feküdt békésen. Ijesztően csendes volt. Középen – mint egy hatalmas amőba – egy sötétvörös folt nőtt a zubbonyán.

Riadtan néztünk vissza a holdképű rajzolóra. Ott ült, ahol korábban, ölébe eresztett rajztáblával, rajta a valószerűtlenül fényes hengerrel. Valamit mondani akartunk neki, de nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Végül ő szólalt meg. – Idióta. Nem térkép ez, hanem anamorphosis.

Pár nap múlva összeomlott minden reményünk és a szomszéd ház. Úgy hírlett, a romok maguk alá temettek egy orosz katonát, aki minden bizonnyal lakásfosztogatás céljából volt rosszkor rossz helyen. A mellkasán éktelenkedő golyó ütötte lyukról viszont soha, senki nem beszélt.

A gyerekkor valahol ott ér véget, ahol a mesék fekete-fehérre váltanak. A felnőttkor meg ott kezdődik, ahol hazugságainkkal már nem magunkat, hanem másokat igyekszünk menteni. Most második hazugságom gyónom meg nektek.

Úgy hiszem, szülőként két dolog a legnehezebb. Az egyik: méltósággal viselni, ahogy gyerekünk meglátja az addig tökéletesnek és feddhetetlennek hitt énünk mögött a gyarló embert, a másik pedig a Jézuska-projekt hiba nélküli abszolválása.

Az elsővel még mindig küzdök és nem mondom, hogy épp nyerésre állok, de a másik kihívással talán kijelenthetem: megbirkóztam. (Egy jó darabig azt hittem, én találtam fel ennek hogyanját, de a minap szembesültem vele, hogy az ezért járó innovációs nagydíjról is lecsúsztam.)

Úgy nyolc  évesek lehettek a gyerekeim, amikor a Mikuláshoz hasonlóan egyre többször került szóba, hogy kicsoda is az ajándékhozó Jézuska. Végül is örülnöm kéne, hogy náluk ilyen sokáig kitartott a dolog, ám én még szívem szerint húztam volna egy kicsit az időt. Már foszladozni látszott a csodába vetett hitük, de a bizonyosságra még nem álltak készen.

Féltem, hogy az elvágólagos igazság tönkretehet mindent, legfőképp a belénk vetett feltétlen bizalmukat, mégis, nem lehetett nem észrevenni, hogy a klasszikus “Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat” mesére már egyre kevésbé vevők.

A jeles napon sokszor lestem az ablakból irigykedve, amint a szenteste szürkületében a nagymamáknak és nagypapáknak sürgős sétálhatnékuk támad és ilyenkor kísérőül magukkal viszik kisunokájukat is. Megtelnek a templomok, a betlehemek környékén pedig olyan nyüzsgés tapasztalható, mint a Mona Lisa előtt csúcsidőben. Zsonganak a parkok, a világító ablakú házak előtt elhaladva pedig felragyognak a gyerekszemek, látva a kis Jézus (más opció szerint a karácsonyi angyal) eljövetelének/létezésének kézzelfogható bizonyítékát, a ragyogó karácsonyfát. 

Máshol így szokás… Mi, a témában tanácstalan szülőpár viszont nem tudtuk, hogyan óvhatnánk meg a csalódástól gyerekeinket. Nem volt válaszunk arra, hogyan kerülhetnénk el – amit sok évvel azelőtt a saját szememmel láttam -, hogy az odaköpött igazság nyomán szilánkjaira törik a gyerek hite. Igyekeztünk elkerülni, hogy ikreinknek a gyerek- és felnőttkor közti átmenet járulékos veszteségeként kelljen elkönyvelni az elveszett karácsonyi csodát.

Nem állítom, hogy tökéletes megoldást találtunk a köztes állapot áthidalására, de a szülőség nem is erről szól. Sokkal inkább arról, hogy az adott helyzetre az adott pillanatban – legjobb tudásunk, lehetőségünk és meggyőződésünk szerint – milyen válaszokat vagyunk képesek adni.

Így történt, hogy a jeles napot megelőző este a Jézuska tollat – akarom mondani billentyűzetet – ragadott és levelet írt a srácoknak, amelyben a Megváltó őszintén bevallotta, hogy most hozzánk hasonlóan Ő is időszűkében van. Sok az idős beteg és még több a kisgyerek, akiket meg kell látogatnia, hogy némi fényt vigyen a rideg kórház szobákba, nyomorúságos otthonokba. Bokros teendőivel magyarázta, hogy a karácsonyfánk feldíszítését talpraesett fiaimra testálta és hogy szavainak nyomatékot adjon, az íromány mellé odakészítette a fenyőt meg a díszeket. 

Emlékszem, egy borús, szürke december 24-e reggelén érkezett az enyhén jobbra dőlő gyöngybetűkkel írott levél. A srácok nem igazán értették, hogy mit keres a százéves komódunk tetején egy csupasz fa, alatta meg egy nekik címzett papíros, de amint elolvasták, büszkeség ömlött szét az arcukon. Egy pillanat alatt átérezték a dolog súlyát és felnőttek a feladathoz. Eddig a Jézuska dolga volt meglepni őket a feldíszített fával és  – hogy hogy nem – pont azzal a vágyott dologgal, amiért már hetek óta nyúztak bennünket, de most egy villanásnyi időre ők léphettek a helyére. Arról mondjuk nem szólt a fáma, hogy a levélíró az ilyenkor szokásos esti ajándékosztásra visszatér-e hivatali kiküldtetéséről, de ezt a kérdést mi, szülők sem bolygattuk.

Aznap délelőtt két ragyogó szemű, büszke kiskölök küzdött az égősorral, az üvegdíszekkel, meg a folyton egymásba gabalyodó girlandokkal. Apjukkal néha egymásra sandítottunk és igyekeztünk letörörölni a vigyort a képünkről. 

Este aztán kigyúltak a fények a karácsonyfán, de az én két fiamat csak nem hagyta nyugodni ez a Jézuska dolog. Addig-addig morfondíroztak, míg kiötlötték, hogy a Megváltó mostanra már egészen biztosan végzett a csomagszállítással és valószínűleg az utcánkat járja. Vacsora után felkapták hát kabátkájukat és leiramodtak az utcára. Végignyargaltak a Maros utcai cukrászda majd a nyomtatványbolt előtt egészen a Városmajorig. Már sűrű sötét ült a városon ők pedig bevették magukat a parkba. Ismerős volt számukra a terep és szentül hitték, hogy ha valahol, hát itt biztosan összefutnak Jézussal. Közben öreg este lett és mi azon tépelődtünk: nem biztos, hogy a tuti megoldást választottuk a Jézuska inkognitójának megvédésre.

Amikor nagysokára átfagyva hazakerültek, kissé csalódott képpel mesélték el a történteket. Láttak ugyan egy hosszú hajú, szakállas, a könyvekben látott képekre felettébb hasonlító, informatikus kinézetű egyént, de hiába szólongatták, az valamiért nem akart hallgatni a nevére…

Azért nem tartott túl soká az elkeseredésük, mert mire megérkeztek, az ajándékok már ott várták őket a fa alatt. Erre pedig semmilyen más magyarázat nem létezhetett, mint hogy  elkerülték egymást a Jézuskával.

Minden kedves olvasómnak nevetésben, szeretetben és békében gazdag karácsonyt kívánok!

Nem tudom, mikor változott meg a mama lakása. Az az otthon, ami mióta csak az eszemet tudom, puha otthonossággal ölelt körbe engem. Mostanra mintha eltűnt volna ez a melegség, csak a lélektelen barna, politúrozott szekrények, bézs tapéták és hervadt csipketerítők maradtak.

Amikor mi szülők azt tanítjuk gyerekeinknek, hogy hazudni bűn, akkor rendszerint figyelmen kívül hagyjuk azokat az eseteket, amikor mi magunk khm… “alternatív módon értelmeztük a valóságot”. Pedig több millió szülővel egyetemben én sem vagyok különb a deákné vásznánál és mi tagadás bizonyítottan legalább két (na jó, három!) esetben megvezettem fiaimat. És ezt lehet móraferencesen “fillentésnek” polírozni, de attól a dolog még kőkemény, színtiszta hazugság marad. Még akkor is, ha sokadmagammal együtt valami magasabb rendű és rangú cél érdekében csúsztattam. 

Óvodások voltak örökmozgó ikreim, akiket életkoruknak megfelelően felettébb izgatott a Mikulás-téma. Esténként véget nem érően faggattak arról, hogy a szakállas fazon honnan jön és egyébként is hogy talál oda a hegyoldalban megbúvó házunkhoz, amikor a csomagszállítóknak ez még GPS-szel sem mindig sikerül. Tűzvédelmi keresztkérdéseket tettek fel a kémény és az azon keresztül közlekedő nagyszakállú, valamint az ajándék házhozszállítás logisztikáját illetően. Rendületlenül válaszoltam az újabb és újabb felvetésekre. Lenyűgözött fiaim csodaváró képessége amit mi, felnőttek valahol a gyerek- és kamaszkor mezsgyéjén elvesztettünk. 

Az óvodában persze voltak az enyéimnél sokkal felvilágosultabb kortársak, akik tudni vélték, hogy a Mikulás igenis Erzsi néni, a konyhás, akinek még az aurája is masszív pörkölt szagot áraszt. Az is bizonyított ténynek számított köreikben – és ezt terjesztették is, mint a náthát –, hogy az óvónőkkel szövetkezve mi, szülők aktívan közreműködünk a szokásos indiszkrét, télapós bűnlajstrom összeállításában. Szóval, recsegett-ropogott a Szent Miklós legenda minden eresztékében. Még akarták hinni a varázslatot, de feltétlen hitükön már megjelentek az első repedések. Így érkeztünk el a történetünk szempontjából fontos december 5-e estéjéhez.

Sajnálatos módon az ünnephez kapcsolódó csillámporból ránk, felnőttekre vajmi kevés jut, így ahelyett, hogy a nevezett piros ruhás lappföldi egyén ingatlanának helyrajzi számán vagy a rénszarvas szán menetszelének erősségén rugóztunk volna, eléggé el nem ítélhető módon inkább a hétköznapok kötötték le figyelmünket.

December 6. ide vagy oda, a családnak enni kell, és ez a nemes feladat – kezdve a bevásárlással – legtöbbször ránk, anyákra hárul. Felpakoltam hát fiaimat és kocsival útnak eredtem a közeli város közértjébe. Na, itt hibáztam óriásit! A bolt ugyanis telis tele volt csokimikulásokkal meg zörgő papíros piros zacskókkal és ez a látvány tovább fűtötte a finnországi illetőségű személlyel kapcsolatban a végletekig felspannolt skacokat.

Hazafelé az autóban már alig bírtak megülni. Csak a klisékkel bélelt amerikai filmekben van úgy, hogy a hosszú utazás nyűgét a család vidám dalolászással enyhíti. De mi nem vagyunk amerikai család (inkább valami délolasz-féle), így hát a hátsó gyerekülésben két zsák bolha életellenes bűncselekmények kísérleteivel szórakoztatta magát  – dobhártya szakasztó hangerővel.

Az ügy normalizálása érdekében minden stáción végigmentem, ami csak anyai repertoáromból kitelt. A finom figyelmeztetéstől, az erőteljesebb ejnye-bejnyén át a Mikulás-elvonással való fenyegetésig. Szemmel láthatólag nem nagyon hatotta meg őket szülői mesterkedésem. Két ordító kölökkel egy zárt fémdobozban egyre kilátástalanabbnak tűnt a békés este abszolválása. Kicsipkézett idegeimmel már majdnem feladtam a reményt, amikor a sors végül megszánt.

Akkoriban olyan faluban laktunk, amit félkaréjban sűrű erdő vett körül. Telente pedig az őzek és szarvasok leereszkedve a hegyről a környék kertjeibe, ligeteibe, temetőjébe jártak csillapítani éhüket – jelentős kárt és még jelentősebb bosszúságot okozva a helyieknek. Ezért aztán érthető módon nem volt túl izmos fanklubja a látszatra békésen legelésző vadaknak. 

Hogy szavam ne feledjem: a sűrű sötétben egy ligetecske mellett haladtunk épp, amikor megláttam a kisebb csordát. Mint minden sofőrnek, nekem is a “vadveszély” tábláról ismert kép villant be először egy, a kocsi előtt felugró állat képében, de miután a fékre tapostam, csakhamar felismertem a helyzetben rejlő pompás lehetőséget. A hátul vígan élet-halál harcot vívó testvérpárosnak megmutattam a rendszertanilag némileg pontatlanul “rénszarvasként” beazonosított populációt, mint a terepszemléző Mikulás létezésének minden kétséget kizáró bizonyítékát. Majd kifejtettem, hogy valahol a gazdájuknak is a közelben kell lennie, ha csak így itt hagyta a rénszarvas meghajtású járgányát mindenféle parkoló cédula nélkül. Arra a finom ellentmondásra, hogy egy fia szán nem volt látható a közelben, és egyébként is hó híján némileg indokolatlan lett volna a téli jármű használata – érthető okokból nem hívtam fel fiaim figyelmét. 

Eközben a visszapillantóból figyeltem két ördögfiókám arcát. Igyekeztem nagyon komolynak látszani és jogos sértődésemnek hangot adni, amiért nem hittek nekem… 

Néhány másodperc múlva áldott csend, döbbenet és bizonyosság telepedett a kocsira. Aznap este szó nélkül mentek fürdeni és az ágyba parancsolásnál is elég volt egy kóbor utalást tenni a legelésző szarvas csordára, hogy béke és várakozás lengje be a gyerekszobát. 

Történetem főhősei azóta már pattanásos arcú  kamaszokká serdültek, akik jókat derülnek az iméntieken. Időközben hozzánk hasonlóan ők is varázstalan muglik lettek. De azért néha-néha még látom a szemükben a reményt, hogy a kiszámítható racionalitáson túl, valahol, eldugva azért van még egy kis maradék csillámpor.

Azon a reggelen csak két dolog volt biztos. Az, hogy sürgősen le kell adnom hat kilót és fel kell vennem a legtöbbet takaró napszemüvegem.

Negyvennyolc perccel később viszont már a munkahelyem kávézó sarkában egy bögrét szorongatva igyekeztem beleolvadni a környezetembe. A fél arcomat elfedő napszemüvegtől azt reméltem, kívül tartja a kíváncsi tekinteteket. Ja, hát, nem ez volt az első tévedésem, Nelly kolléganőm ugyanis mint egy támadni készülő hadihajó naszád tört felém az irodán át. 

Nellyt nem kedvelem. Ennek legfőbb oka, hogy másfél évvel ezelőtt részt vett egy kétnapos aura tanfolyamon és ennyi elég neki ahhoz, hogy önjelölt párkapcsolati és life-coachként vidáman tapicskoljon mások magánéletében. Feltartóztathatatlan közeledéséből ítélve hamarosan az enyémben. A gondolatra tikkelni kezdett a szemem.

–  Itt bent is süt a nap? Zavar a led fény? Miért nem veszed le a napszemüveged? – harsogta már messziről.

– Nem, kösz. Jó így – motyogtam dőrén azt remélve, hogy ezzel vége a diskurzusnak, de nem tágított.

– Tudtam, hogy ilyen! Már a karácsonyi partin is látszott, hogy agresszív típus. Messziről felismerem az ilyet. Az aurája tisztán jelzi, hogy…

A szavába vágtam, hátha visszatuszkolhatom belé az előtörni készülő terapeutát.

– Nem tudom kiről beszélsz, de engedd el a témát!

– Nézd! Én most felhívom a rendőrséget és feljelentést teszek, vagy azonnal elmondod, hogy mi történt és kitől kaptad azt a szép, kis mokkád, amit egy sisakrostély méretű napszemüveggel takargatsz. Nos? 

Feladtam. Olyan elszánt képpel állt ott, hogy nem volt kétségem, hogy mindjárt tárcsázza a 107-et, és ha lehet még a mostaninál is kínosabb lesz ez az egész.

– Szóval, beszélj! Csak segíteni akarunk…

Na, mondjuk, most pont ez a segítségnek álcázott oldal furkálós kíváncsiság hiányzott a legkevésbé, de nem volt mit tennem. A többiek lépésről lépésre közelebb húzódtak zsebükben szépen formált, kész ítéletükkel. Engem pedig nem védett többé az óriási, fekete napszemüvegem.

Mosolyfélére húztam a szám és azt mondtam. – Végül is oké. Miért ne? – és előbújtam optikai spanyolfalam mögül.

A hatáskeltés tökéletesen sikerült. A szoros gyűrűt fonó tömeg egyszerre nyögött fel a látványra. Ott álltam szemem körül egy tenyérnyi tintakék véraláfutással, furcsa módon mégis sebezhetetlenül. Szép lassan körülnéztem, csak hogy mindenkinek legyen elég ideje szörnyülködni az ábrázatomon, majd Nellyhez fordultam.

– Tudni akarod, hogy ki a felelős ezért? A kocka! 

Közben remekül szórakoztam azon, ahogy kollégáim értetlenül forgatták a fejüket, majd nyugodt hangon folytattam.

– Nem így terveztem, de elmesélem, mi történt. Aztán békén hagytok! – és mintegy mesélő, szemben a tömeggel leültem a kávézóasztal sarkára. 

– Az utóbbi időben felszaladt rám pár kiló. Régóta tervezgettem, hogy újra lejárok majd futni, de mindig találtam valami kifogást, miért nem vágok bele az edzésbe. Végül, amikor már a legbővebb farmerem is szorított derékban, úgy döntöttem, hogy ha nincs meg a belső késztetés, hát kívülről pótolom. A motiváció tegnap egy barackrózsaszín kapucnis pulcsi formájában jött velem szembe. A mellrészen diszkrét márkajelzés, vastag, strapabíró anyag, óriási kenguruzsebek és a kapucni húzózsinórok végén egy-egy gyönyörűen megmunkált réz kocka. Sok évig vágyódtam egy ilyen után, most viszont nem néztem az árát. 

Legszívesebben a próba után le se vettem volna, de anyám tanítása – miszerint minden új holmit az első használat előtt  ki kell mosni – annyira belém égett, hogy hazaérve bedobtam  egy rövid programra a mosógépbe. 

Húsz perc múlva lejárt a mosás, én pedig megint csak anyámat követve a teregetés előtt háromszor jó alaposan megráztam a pulcsit. Úgy mondta: az erőteljes rázással sokkal kevésbé gyűrődik majd a ruha. Ő aztán csak tudja, utál vasalni. Na jó, sose brillíroztam fizikából, aminek következményeként elegánsan felülemelkedve a madzag végi súlyos dísz 

A következő pillanatban Andris velőtrázó sikolyomra lépett be a lakásba. Az eset fő gyanúsítottja, a pulcsi a földön hevert, rajta esztétikus rendezetlenségben a két húzózsinór, végükön a szépen esztergált, súlyos réz kockákkal. 

Férjem felmérve a helyzetet azonnal egy zacskó fagyasztott brokkoliért indult és finoman rányomta az addigra már mélybíborban játszó szememre. Együttérzéséről biztosítva leültetett a kanapéra, töltött egy pohár bort, aztán csak annyit jegyzett meg. – Azt legalább meg kell hagyni, ez a lila egészen jól illik a barackszínű pulcsidhoz. 

Ennyi pedig már feljogosított arra, hogy dühös legyek rá, mert a kitörő nevetéstől csak még jobban sajgott a monoklim.

Nem tudom miért, de a mondandóm végén csalódottan széledt szét a tömeg. Én pedig felvettem a napszemüvegem, közben meg arra gondoltam, hogy este tényleg lemegyek futni.

Sosem kóstolta meg az ételt főzés közben. Beleszagolt a fazék fölött a gőzbe és tudta, hogy mi hiányzik. Most is csak beletartotta arcát a párába és nyugtázta: jó lesz így. Finoman gyöngyözött a húsleves, a zöldségek lassú keringőt jártak a lében. Még egy fél órát hagyja főni, az öreg húsnak sok idő kell. 

Az meg le is telt, mire elmosogatott, végül az ajtófélfába vert szögre felakasztotta kötényét. Megmosakodott, tiszta ruhát vett, a kislányt meg rábízta Sepsicsnére.

A kis fazekacskát egy szatyorba tette, s hogy ki ne ömöljön a lé, a fedőt egy pertlivel az edény füléhez kötözte. Kifelé menet még belenézett a bejárat előtti tükörbe. Elgyötört arc szemezett vele a sötétben. Nem volt abban a tekintetben semmi kacérság. Talán a Jóisten mindet odaadta a nővérének, Ilusnak, neki meg már nem jutott. 

Mindegy, menni kell – gondolta – és csakhamar már a kórház folyosóján kopogott a cipője. A hypó szagú kórteremben egy férfi pihegett az ajtóval szemközti ágyon. A vékonydongájú ember légiesen törtékenynek tűnt. Valószerűtlenül fehér bőrével szinte elveszett az ágyneműben. Hja, a tüdővész, nagy bűvész! Eltünteti az életvidám férfit, aki él-hal a női nemért és a lovakért, hogy aztán a színpad túloldalán, az ágy köré húzott függöny mögül egy haldokló lépjen elő.

Az a régi, sokszor fogadott kis tétekben a lóversenyen, de ha üres volt a zsebe – márpedig ritkán volt másként –, csak gyönyörködni járt a pályára. Azt mondta a szépség az ő gyengéje. Értett is hozzá. A tenyeréből ettek. A lovak is meg a nők is.

Az asszony mindhiába próbálta nem szeretni. Csak sokára kérdezte meg magától, hogy végtére is mit akar tőle ez a jóképű, bronzhajú csapodár. 

Legutóbb akkor, amikor mindenórásan összeesett a zsidó kórház előtt. A kisiető jótét lelkeknek köszönhetően ott született meg a kislány. A jövevénynek az anyján meg a nővérkéken kívül senki nem örült. Pár nap múlva, az orvos határozott tiltása ellenére, karján a csöppséggel hazaállított az asszony. Sose felejti el Ilus arcát, ahogy zavartan összehúzza hatalmas mellein a pongyolát az ágyon cigarettázó férfi mellett.

A beteg fáradt tekintete felélénkült, amikor meglátta az asszonyt és megérezte a szatyorból előkunkorodó húsleves illatot. Engedelmesen hagyta, hogy a nő felültesse az ágyban és párnákkal kitámassza csont és bőr hátát. 

Az asszony belemerítette a pléh kanalat a levesbe és óvatosan megfújva az ételt, etetni kezdte a férfit. Cseppenként nyelt a beteg, cigányútra is ment az első korty. Csend volt, a húsleves illat győzedelmeskedett a hypo szag felett, a nyitott ablakon napfény áradt. Az ihletett pillanatban a férfi rátette súlytalan kezét a nőére és erőtlen, reszelős hangon azt mondta: “Annus! Én a főztödbe szerettem bele.”

Ki tudja, talán a levestől, de erőre kapott a férfi, aki ügyetlen mozdulattal az asszony kezéből kivéve maga elé húzta az aprócska, zománcos fazekat és kanalazni kezdett. Pókszerű, vékony ujjaival kapaszkodott az edény fülébe, mintha sosem akarná elengedni. Fel se emelte a fejét, úgy szólt oda a nőnek: “Nem is tudod, mennyire hiányzott ez nekem. Miből főzted?”

Az asszony elfordult, megigazította az ágy előtt a férfi papucsát és úgy, háttal válaszolt. 

– Lóhúsból. Lóhúsból főztem. – Aztán egyenes derékkal kilépett a kórteremből. Az ajtóból még hallotta, ahogy a férfi beleokád a fazékba.

Egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalásom, amiért a teraszra kifelé menet lenyúlom a legjobb pezsgőt. Évekkel ezelőtt egy jó fej lyoni pincér azt tanította nekem, hogy az igazi pezsgő a parafadugóról ismerszik meg, így hát a legelegánsabb, hasas palack társaságában fogom menekülőre. Amilyen pocsék ez a buli, ez a minimum, amit megérdemlek.

Kibírtam a részeg fazonok vetkőztető tekintetét meg a józanok túlfújt egóját, ennyi elég is volt mára. Adok magamnak pár percet, hívok egy taxit és itt hagyom Brigit, a pasifogó praktikáival meg az egész rongyrázó bagázst.

Óriási ez a terasz. Legalább harminc-harmincöt négyzetméteres. Úgy nevezik: a “hatker Szemirámisz függőkertje”. És tényleg. A korlátokon, a padlón és minden talpalatnyi helyen zöldek virítanak, omlanak a mélybe. Arrébb, a teraszajtó mellett a falon egy faliújság, rajta gombostűkkel feltűzött hirdetésekkel.

Leülök a sarokba egy asztal mellé, kibontom a pezsgőt. Nem pukkan, csak sóhajt egyet a palack, a parafadugó pedig engedelmesen csusszan a kezembe. A pohárban gyöngyházszín buborékok igyekeznek a felszínére.
Hűvös az ital, hűvös az este. Jó társaságban vagyok.

Nagyon nem is bánom, amikor a taxitársaság diszpécsere elnézést kér, mert valami miatt csak tizenhat perc múlva tud kocsit küldeni értem. Addig megleszünk kettesben a pezsgő meg én – mondom neki vigasztalásképp.

Élvezem az utca felszűrődő zaját és az ejtőzést, egészen addig, amíg magányomba be nem türemkedik egy férfi. Kicsit bosszant a jelenléte, de igyekszem nem kizökkenni zen állapotomból. Odalép hozzám, már-már zavaróan mélyen a szemembe néz és egy szó nélkül tölt magának a pezsgőből.
Nem a zsánerem a fickó, de hazudnék ha azt mondanám, hogy kifejezetten ellenszenves.

Leül az asztalhoz, meg se kérdez, hogy akarom-e. Valahogy olyan magától értetődően történik minden.
A beszélgetésre nem vágyom, mégis szóba elegyedünk. Időnként azért az órámra sandítok, ő meg úgy tesz, mintha nem venné észre. Áthajol az asztalon, szinte beles a bőröm alá, a gondolataimat szkenneli. Arany cirmos szeme van.

Feszengek, zavaromat oldandó elsétálok egészen a korlátig és mélyen kihajolva lenézek az utcára. Beszívom a virágtartókban dúsan tenyésző estikék és petúniák illatát. A férfit valahol a hátam mögött a faliújság köti le.

A város felett zöldellő buja rengetegből hirtelen felröppen valami. Csak egy villanásra látom, mégis megismerem: egy kacsafarkú szender az. Puhán, bársonyosan lebeg a szirmok között. Bájosan bumfordi. Olyan, mint egy mamusz szárnyakkal. Idáig csak faluhelyen láttam ilyet, nagyanyám kertjében, a belvárosban viszont ő is ugyanolyan idegenül mozog, mint én.
Odabentről zene szűrődik ki, Englishman in New York…

Maradj itt, mindjárt jövők! – szólok oda a szendernek, és elindulok az asztalon hagyott telefonom felé. Belekortyolok a pezsgőbe, aztán a virágok felé veszem az irányt, hátha le tudom kapni a kis jószágot.

Mire visszaérek a mobilommal a férfi már ott áll. Átható tekintetével fixíroz, a kezem után nyúl. Magam is meglepődöm, hogy nem ellenkezem, az esti fényben egészen jóképűnek látom. Önkéntelenül közelebb lépek hozzá, hagyom, hogy finoman szétnyissa ujjaim és valami apró, meleg dolgot helyezzen a tenyerembe.

Romantikus a pillanat, de a dolog megmozdul. Elrántom el a kezem, a valami a földre pottyan.
A szender az a pezsgős dugóra tűzve. Csapkod a szárnyával, potroha tekereg, vonaglik. A nyomorult pára az előbb még nektárt hörpölt, most a haláltusáját vívja. Tudja, már nem tart soká.

Iszonyodva húzódok el a férfitól.
Ő meg csak néz azzal a mocsárszínű szemével.
Megjött a taxi.

Az ember bármivel képes megbirkózni, csak a saját végességével nem. És hogy kicselezze a sorsot, megpróbálja a saját emlékét így-úgy konzerválni.

Ennek jegyében egyfajta “emlék tartósítószer” gyanánt épültek a fáraók uralkodásának  évezredek óta emléket állító irdatlan piramisok, a hadvezérek véres győzelmeit a későbbi korok elé megkérdőjelezhető példának állító diadalívek, a sírkövekre vésett aranyozott idézetek, üzenetek. De ugyanez a szándék tapintható ki a fatörzsbe vésett “Szeretlek Andi!” feliratban is. És ugyanezért kapaszkodunk kétségbeesve a hitbe, hogy megjárva a mennyet vagy a poklot, végül visszatérünk. Nagy, nehéz, mozdíthatatlan kőtömbökkel jelöljük ki az élet végét. Mintha az emberi léptékkel mérve örökérvényű márványtól, vastól várnák mulandóságunk eltörlését. Hiába…

Én a temetőbe mosolyogni járok és ezt nem kegyeletsértésből teszem. Egyszerűen csak az elmúlással szemben kifejlesztettem egy saját módszert. (Na jó, lehet, hogy nem egészen az enyém a know how, de működik!) Akik számomra fontosak (nem múlt, hanem jelen időben), azok ma is itt vannak velem. Vonásaikat őrzöm, még ha nem is vagyok mindig maradéktalanul elégedett ezzel az örökséggel, mozdulataikban, hanghordozásukban, szófordulataikban, életük egy-egy enyémmel párhuzamos epizódjában köszönnek rám. 

Felismerem őket magamban és gyerekeimben. Igen, még azon jellemzőiket is, amelyeket szívem szerint örömmel kihagytam volna a hagyatékból. Az én feladatom kiválasztani, hogy ebből a sok mindenből mit veszek ki és mit használok fel. Én magam vagyok apám, anyám, és egyetlen ismert nagyszülőm: anyai nagyanyám élő obeliszkje. Az enyémek pedig az én gyerekeim lesznek, ők pedig az övéké. Így adjuk át generációkon át egymásnak a stafétát téren és időn át.

Ezért van az, hogy a temetőbe én nem sírni járok, hanem beszélgetni. Valahogy úgy, mint amikor már keresőképes felnőttként, saját pénzből először hívtam meg szüleimet egy kávéra. Most én viselem gondjukat. Nem, nem a sírjuknak, hanem az emlékezetüknek. Továbbadom belőlük azt, amit rám hagytak és amiről ők is úgy gondolták: továbbadni érdemes. 

Persze, november elején mint mindenki más, úgy én is viszek nekik virágot és gyertyát gyújtok a síron. Hazafelé jövet pedig megsimogatom a fejfájukat, csak a szokás kedvéért. De nem leszek szomorú, hiszen tudom, hogy ők halhatatlanok. Legalábbis amíg bennem élnek, addig egészen biztosan.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Kivágódott az irodaajtó és megjelent benne egy könyvekkel telepakolt molnárkocsi. Annyi könyv volt azon egy rakáson, hogy nem is látszott mögötte Hidvéginé a szocpol osztályról. A pöttöm asszony nagyot taszított a kocsin és megállt vele a könyvespolc előtt.– Na kedveskéim! De rossz itt a levegő! Nem kellene ablakot nyitni? Meg lehet itt fulladni.Befutott az új szállítmány. Itt a friss, meleg könyvcsomag. Válogassátok ki a régiek közül, amire már nincs szükségetek, innen a kupacból meg vegyétek ki, ami tetszik! Délután jövök a kocsiért.

Azzal kiviharzott azzal az energiával, ami egy üstökösnek is becsületére vált volna. Az asszonyt sokra tartották a vállalatnál. Mindig kigondolt, szervezett valamit, amivel egy kicsit jobb lett az élet. A legnagyobb dobása mégis az iroda könyvtár volt. Kitalálta, hogy a gyár minden irodájába telepítsenek egy könyvszekrényt – ennek mondjuk az asztalos műhely annyira nem örült, de azért legyártották őket – amibe aztán ő könyveket szerez.

Sokan otthonról hozták be a megunt szépirodalmi meg az ismeretterjesztő könyveket, de volt itt puhafedeles szétnyűtt ponyva és persze mindenféle hobbi témájú munka is. Mivel Hidvéginé igen jó kapcsolatokkal és kiváló diplomáciai érzékkel volt megáldva, hamar talált szponzorokat, akik a kisebb nyomdahibás köteteket vagy a könyvesboltokban megmaradt kiadványokat fillérekért, néha-néha ingyen a rendelkezésükre bocsátották. Két-háromhavonta, vagy amikor újabb adag könyv futott be még hamarabb is, Hidvéginé begördült csordultig pakolt molnárkocsijával, hogy vérfrissítést kapjon a könyvelési osztály kissé megfáradt irodakönyvtára.

Ahogy az apró asszony kiviharzott, Bogáti Kati – mintha csak erre várt volna – egy hirtelen mozdulattal szélesre tárta a Podolszkiné melletti ablakot. Csak úgy süvített be a szél, nyakon vágta a szerencsétlen asszonyt és felkapta az asztalon heverő papírokat. De Bogáti Katit ez nem érdekelte. Ki nem állhatta Podolszkinét. Mint ahogy az iroda többi dolgozója sem. És nem azért, mert ne lett volna remek munkaerő.

Podolszkiné képét a szótárban közvetlenül a minta dolgozó szócikk mellett találjuk. Reggel az elsők között érkezett, délután pedig utolsóként távozott. Meg is kapta négyszer az Év dolgozója kitüntetést. Precíz, lelkiismeretes munkaerő, aki nem pletykál, ellenben szívesen segített bárkinek, aki munkaügyben hozzá fordult. A vállalat imádta, kolléganői viszont tiszta szívből gyűlölték. Podolszkiné ugyanis büdös volt. Elviselhetetlenül büdös.

Állandóan körüllengte valami orrfacsaró, szúrós testszag, ami beivódott a falakba, a bútorokba, a lelkekbe. Többen rosszul lettek a közelében, volt olyan is, aki miatta hagyta ott a gyárat, mert képtelen volt egy szobában dolgozni vele. Azt mondják: a nők a végsőkig képesek összetartani és ugyanilyen elszántsággal tudnak kegyetlenek lenni. Podolszkiné Boriskának ez utóbbiból jutott ki bőséggel.

A könyvelésen dolgozó asszonyok eleinte pánikszerű ablaknyitogatással reagáltak arra az kibírhatatlan bűzre, amit főhősünk permanensen árasztott magából. Később – mintegy véletlenül – egy legalább ennyire elviselhetetlen szagú dezodort “felejtettek” az asztalán, névnapjára meg egy még rettenetesebb pacsulit vettek neki ajándékba. Semmi sem használt. Podolszkiné rendületlenül szaglott.

Kollégái nem tudták mire vélni a dolgot, mert az asszony mindig makulátlanul tiszta ruhát viselt és sosem tűnt mosdatlannak. Még Rózsika, a szállításról sem tudott mást mondani róla, pedig ő egy hétig egy kórteremben feküdt vele a kórházban és árgus szemmel figyelte hányszor tisztálkodik egy nap. Azt mesélte, hogy zuhanycsapot jóformán még el se zárta, de bőre összes pórusa már pumpálta is a rettenetes szagot. Úgy tűnt, Podolszkiné keresztjével Podolszkinén kívül mindenki tisztában volt. És hát rajta kívül mindenki mást zavart is. Ennek ellenére – talán mert sehogy sem tudták tapintatosan előhozni – senki sem mert Podolszkinéval erről szemtől szemben beszélni.

A háta mögött persze kinevették, “szagos mügének” csúfolták, de a gúnyolódások céltáblájának úgy látszott, nem tűnt fel a dolog. Csak annyit érzékelt, hogy mérgező lehet a közelsége, mert mindenki tisztes távolból állt vele szóba, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Ott ült most is fagyoskodva a sarkig tárt ablak melletti asztalnál, kardigánját fázósan húzva össze magán.

Andika, az iroda legfiatalabbja ekkor felállt és kiment a mosdóba. A gömbölyded, mosolygós lány kilibbent az ajtón, mire Bogáti Kati, az iroda nagyasszonya jelentőségteljesen végignézett a könyvelés teljes kollektíváján, majd bólintott egyet, mint aki megadja a jelet. Régóta köztudott volt, hogy Andika férjhez megy és elköltözik az ország másik végébe. A mai nap volt az utolsó munkanapja a gyárban, ezért az osztályon dolgozók részint nászajándék, részint emlék gyanánt kis meglepetésekkel készültek neki.

Mindenki hozott valami kis apróságot – mokkás készletet, sajtreszelőt, hímzett konyharuhát – Bogáti Kati pedig az irodai dolgozók kacskaringós keretbe foglalt képével díszített egyen papírtáskát készíttetett a gyár nyomdájában, amiből egyet Podolszkiné kezébe is nyomott. Igazán szép kezdeményezés volt. A dolog egyedül ott kapott léket, hogy Podolszkinét senki sem avatta be a nászajándékozósdiba. Az asszony, aki mit sem tudott az egészről, nem szólt, csak hátrahúzódott a fal melletti könyvespolchoz és igyekezett olyan képet vágni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

A társaság eközben az irodába visszatérő Andika köré gyűlt, majd előkerült egy pezsgősüveg is meg néhány műanyag pohár. A nagy ünneplésben Podolszkinéra senki sem figyelt. Így aztán nem is vették észre, hogy egészen odanyomták az asszonyt a molnárkocsihoz. Az meg háttal a kocsinak megkapaszkodott a szerkezetben, kezével vakon tapogatózva próbált fogást keresni. A molnárkocsi hideg fémje után könyvek simultak az ujjai közé. Jóleső volt megérinteni őket. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, még mindig arccal az ünneplők felé, találomra le is emelt egyet a kupacból.

A többiek el voltak foglalva Andikával, rá a kutya sem figyelt. Mégsem merte megnézni a szerzeményét, a háta mögött észrevétlenül berejtette hát a könyvecskét a cifra papírszatyorba. Talán az ajándékok, talán a pezsgő buborékok miatt, de igencsak emelkedett hangulatba került a teljes könyvelési osztály. Egyedül, mint egy petrezselymet áruló első bálozó, Podolszkiné ácsorgott oldalt még mindig, az ajándék táskát most már maga előtt szorongatva.

Az idegességtől a szokásosnál is jobban szaglott. Utolsónak mosolyt erőltetve magára ő is odalépett a kis menyasszonyhoz és átadta a csomagot. – Sok boldogságot Andikám! Erről az apróságról talán majd eszedbe jutok – mondta elérzékenyülten. A fiatal lány egy picit hátrébb lépett, mintha csak azért tenné, hogy mindenki jól láthassa az ajándékát – valójában azonban így kerülte el, hogy ne kelljen puszilkodnia a rettenetes szag felhőbe burkolózó Podolszkinéval –, és belenyúlt a papírszatyorba. Podolszkiné lábujjhegyre állt, úgy meresztgette a szemét.

Andika lassan kiemelte a könyvecskét és közben valami olyasmit motyogott, hogy milyen figyelmes is Podolszkiné, biztosan tudja, mennyire szeret olvasni. Azonban, amikor a kis könyvecske végül kiszabadult a dísztasakból, a lány ajkai megremegtek. Mintha fájdalom szaladt volna végig az arcán, pedig ennél sokkal nagyobb volt a baj: vissza kellett tartania kitörni készülő nevetését. Csak meredt az ajándékra, a keménytáblás, szürkészöld könyvecskére, amin szép, nagy betűkkel ott állt a címfelirat: Szép Ernő: Emberszag.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.