A gyerekkor valahol ott ér véget, ahol a mesék fekete-fehérre váltanak. A felnőttkor meg ott kezdődik, ahol hazugságainkkal már nem magunkat, hanem másokat igyekszünk menteni. Most második hazugságom gyónom meg nektek.

Úgy hiszem, szülőként két dolog a legnehezebb. Az egyik: méltósággal viselni, ahogy gyerekünk meglátja az addig tökéletesnek és feddhetetlennek hitt énünk mögött a gyarló embert, a másik pedig a Jézuska-projekt hiba nélküli abszolválása.

Az elsővel még mindig küzdök és nem mondom, hogy épp nyerésre állok, de a másik kihívással talán kijelenthetem: megbirkóztam. (Egy jó darabig azt hittem, én találtam fel ennek hogyanját, de a minap szembesültem vele, hogy az ezért járó innovációs nagydíjról is lecsúsztam.)

Úgy nyolc  évesek lehettek a gyerekeim, amikor a Mikuláshoz hasonlóan egyre többször került szóba, hogy kicsoda is az ajándékhozó Jézuska. Végül is örülnöm kéne, hogy náluk ilyen sokáig kitartott a dolog, ám én még szívem szerint húztam volna egy kicsit az időt. Már foszladozni látszott a csodába vetett hitük, de a bizonyosságra még nem álltak készen.

Féltem, hogy az elvágólagos igazság tönkretehet mindent, legfőképp a belénk vetett feltétlen bizalmukat, mégis, nem lehetett nem észrevenni, hogy a klasszikus “Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat” mesére már egyre kevésbé vevők.

A jeles napon sokszor lestem az ablakból irigykedve, amint a szenteste szürkületében a nagymamáknak és nagypapáknak sürgős sétálhatnékuk támad és ilyenkor kísérőül magukkal viszik kisunokájukat is. Megtelnek a templomok, a betlehemek környékén pedig olyan nyüzsgés tapasztalható, mint a Mona Lisa előtt csúcsidőben. Zsonganak a parkok, a világító ablakú házak előtt elhaladva pedig felragyognak a gyerekszemek, látva a kis Jézus (más opció szerint a karácsonyi angyal) eljövetelének/létezésének kézzelfogható bizonyítékát, a ragyogó karácsonyfát. 

Máshol így szokás… Mi, a témában tanácstalan szülőpár viszont nem tudtuk, hogyan óvhatnánk meg a csalódástól gyerekeinket. Nem volt válaszunk arra, hogyan kerülhetnénk el – amit sok évvel azelőtt a saját szememmel láttam -, hogy az odaköpött igazság nyomán szilánkjaira törik a gyerek hite. Igyekeztünk elkerülni, hogy ikreinknek a gyerek- és felnőttkor közti átmenet járulékos veszteségeként kelljen elkönyvelni az elveszett karácsonyi csodát.

Nem állítom, hogy tökéletes megoldást találtunk a köztes állapot áthidalására, de a szülőség nem is erről szól. Sokkal inkább arról, hogy az adott helyzetre az adott pillanatban – legjobb tudásunk, lehetőségünk és meggyőződésünk szerint – milyen válaszokat vagyunk képesek adni.

Így történt, hogy a jeles napot megelőző este a Jézuska tollat – akarom mondani billentyűzetet – ragadott és levelet írt a srácoknak, amelyben a Megváltó őszintén bevallotta, hogy most hozzánk hasonlóan Ő is időszűkében van. Sok az idős beteg és még több a kisgyerek, akiket meg kell látogatnia, hogy némi fényt vigyen a rideg kórház szobákba, nyomorúságos otthonokba. Bokros teendőivel magyarázta, hogy a karácsonyfánk feldíszítését talpraesett fiaimra testálta és hogy szavainak nyomatékot adjon, az íromány mellé odakészítette a fenyőt meg a díszeket. 

Emlékszem, egy borús, szürke december 24-e reggelén érkezett az enyhén jobbra dőlő gyöngybetűkkel írott levél. A srácok nem igazán értették, hogy mit keres a százéves komódunk tetején egy csupasz fa, alatta meg egy nekik címzett papíros, de amint elolvasták, büszkeség ömlött szét az arcukon. Egy pillanat alatt átérezték a dolog súlyát és felnőttek a feladathoz. Eddig a Jézuska dolga volt meglepni őket a feldíszített fával és  – hogy hogy nem – pont azzal a vágyott dologgal, amiért már hetek óta nyúztak bennünket, de most egy villanásnyi időre ők léphettek a helyére. Arról mondjuk nem szólt a fáma, hogy a levélíró az ilyenkor szokásos esti ajándékosztásra visszatér-e hivatali kiküldtetéséről, de ezt a kérdést mi, szülők sem bolygattuk.

Aznap délelőtt két ragyogó szemű, büszke kiskölök küzdött az égősorral, az üvegdíszekkel, meg a folyton egymásba gabalyodó girlandokkal. Apjukkal néha egymásra sandítottunk és igyekeztünk letörörölni a vigyort a képünkről. 

Este aztán kigyúltak a fények a karácsonyfán, de az én két fiamat csak nem hagyta nyugodni ez a Jézuska dolog. Addig-addig morfondíroztak, míg kiötlötték, hogy a Megváltó mostanra már egészen biztosan végzett a csomagszállítással és valószínűleg az utcánkat járja. Vacsora után felkapták hát kabátkájukat és leiramodtak az utcára. Végignyargaltak a Maros utcai cukrászda majd a nyomtatványbolt előtt egészen a Városmajorig. Már sűrű sötét ült a városon ők pedig bevették magukat a parkba. Ismerős volt számukra a terep és szentül hitték, hogy ha valahol, hát itt biztosan összefutnak Jézussal. Közben öreg este lett és mi azon tépelődtünk: nem biztos, hogy a tuti megoldást választottuk a Jézuska inkognitójának megvédésre.

Amikor nagysokára átfagyva hazakerültek, kissé csalódott képpel mesélték el a történteket. Láttak ugyan egy hosszú hajú, szakállas, a könyvekben látott képekre felettébb hasonlító, informatikus kinézetű egyént, de hiába szólongatták, az valamiért nem akart hallgatni a nevére…

Azért nem tartott túl soká az elkeseredésük, mert mire megérkeztek, az ajándékok már ott várták őket a fa alatt. Erre pedig semmilyen más magyarázat nem létezhetett, mint hogy  elkerülték egymást a Jézuskával.

Minden kedves olvasómnak nevetésben, szeretetben és békében gazdag karácsonyt kívánok!

Nem tudom, mikor változott meg a mama lakása. Az az otthon, ami mióta csak az eszemet tudom, puha otthonossággal ölelt körbe engem. Mostanra mintha eltűnt volna ez a melegség, csak a lélektelen barna, politúrozott szekrények, bézs tapéták és hervadt csipketerítők maradtak.

Amikor mi szülők azt tanítjuk gyerekeinknek, hogy hazudni bűn, akkor rendszerint figyelmen kívül hagyjuk azokat az eseteket, amikor mi magunk khm… “alternatív módon értelmeztük a valóságot”. Pedig több millió szülővel egyetemben én sem vagyok különb a deákné vásznánál és mi tagadás bizonyítottan legalább két (na jó, három!) esetben megvezettem fiaimat. És ezt lehet móraferencesen “fillentésnek” polírozni, de attól a dolog még kőkemény, színtiszta hazugság marad. Még akkor is, ha sokadmagammal együtt valami magasabb rendű és rangú cél érdekében csúsztattam. 

Óvodások voltak örökmozgó ikreim, akiket életkoruknak megfelelően felettébb izgatott a Mikulás-téma. Esténként véget nem érően faggattak arról, hogy a szakállas fazon honnan jön és egyébként is hogy talál oda a hegyoldalban megbúvó házunkhoz, amikor a csomagszállítóknak ez még GPS-szel sem mindig sikerül. Tűzvédelmi keresztkérdéseket tettek fel a kémény és az azon keresztül közlekedő nagyszakállú, valamint az ajándék házhozszállítás logisztikáját illetően. Rendületlenül válaszoltam az újabb és újabb felvetésekre. Lenyűgözött fiaim csodaváró képessége amit mi, felnőttek valahol a gyerek- és kamaszkor mezsgyéjén elvesztettünk. 

Az óvodában persze voltak az enyéimnél sokkal felvilágosultabb kortársak, akik tudni vélték, hogy a Mikulás igenis Erzsi néni, a konyhás, akinek még az aurája is masszív pörkölt szagot áraszt. Az is bizonyított ténynek számított köreikben – és ezt terjesztették is, mint a náthát –, hogy az óvónőkkel szövetkezve mi, szülők aktívan közreműködünk a szokásos indiszkrét, télapós bűnlajstrom összeállításában. Szóval, recsegett-ropogott a Szent Miklós legenda minden eresztékében. Még akarták hinni a varázslatot, de feltétlen hitükön már megjelentek az első repedések. Így érkeztünk el a történetünk szempontjából fontos december 5-e estéjéhez.

Sajnálatos módon az ünnephez kapcsolódó csillámporból ránk, felnőttekre vajmi kevés jut, így ahelyett, hogy a nevezett piros ruhás lappföldi egyén ingatlanának helyrajzi számán vagy a rénszarvas szán menetszelének erősségén rugóztunk volna, eléggé el nem ítélhető módon inkább a hétköznapok kötötték le figyelmünket.

December 6. ide vagy oda, a családnak enni kell, és ez a nemes feladat – kezdve a bevásárlással – legtöbbször ránk, anyákra hárul. Felpakoltam hát fiaimat és kocsival útnak eredtem a közeli város közértjébe. Na, itt hibáztam óriásit! A bolt ugyanis telis tele volt csokimikulásokkal meg zörgő papíros piros zacskókkal és ez a látvány tovább fűtötte a finnországi illetőségű személlyel kapcsolatban a végletekig felspannolt skacokat.

Hazafelé az autóban már alig bírtak megülni. Csak a klisékkel bélelt amerikai filmekben van úgy, hogy a hosszú utazás nyűgét a család vidám dalolászással enyhíti. De mi nem vagyunk amerikai család (inkább valami délolasz-féle), így hát a hátsó gyerekülésben két zsák bolha életellenes bűncselekmények kísérleteivel szórakoztatta magát  – dobhártya szakasztó hangerővel.

Az ügy normalizálása érdekében minden stáción végigmentem, ami csak anyai repertoáromból kitelt. A finom figyelmeztetéstől, az erőteljesebb ejnye-bejnyén át a Mikulás-elvonással való fenyegetésig. Szemmel láthatólag nem nagyon hatotta meg őket szülői mesterkedésem. Két ordító kölökkel egy zárt fémdobozban egyre kilátástalanabbnak tűnt a békés este abszolválása. Kicsipkézett idegeimmel már majdnem feladtam a reményt, amikor a sors végül megszánt.

Akkoriban olyan faluban laktunk, amit félkaréjban sűrű erdő vett körül. Telente pedig az őzek és szarvasok leereszkedve a hegyről a környék kertjeibe, ligeteibe, temetőjébe jártak csillapítani éhüket – jelentős kárt és még jelentősebb bosszúságot okozva a helyieknek. Ezért aztán érthető módon nem volt túl izmos fanklubja a látszatra békésen legelésző vadaknak. 

Hogy szavam ne feledjem: a sűrű sötétben egy ligetecske mellett haladtunk épp, amikor megláttam a kisebb csordát. Mint minden sofőrnek, nekem is a “vadveszély” tábláról ismert kép villant be először egy, a kocsi előtt felugró állat képében, de miután a fékre tapostam, csakhamar felismertem a helyzetben rejlő pompás lehetőséget. A hátul vígan élet-halál harcot vívó testvérpárosnak megmutattam a rendszertanilag némileg pontatlanul “rénszarvasként” beazonosított populációt, mint a terepszemléző Mikulás létezésének minden kétséget kizáró bizonyítékát. Majd kifejtettem, hogy valahol a gazdájuknak is a közelben kell lennie, ha csak így itt hagyta a rénszarvas meghajtású járgányát mindenféle parkoló cédula nélkül. Arra a finom ellentmondásra, hogy egy fia szán nem volt látható a közelben, és egyébként is hó híján némileg indokolatlan lett volna a téli jármű használata – érthető okokból nem hívtam fel fiaim figyelmét. 

Eközben a visszapillantóból figyeltem két ördögfiókám arcát. Igyekeztem nagyon komolynak látszani és jogos sértődésemnek hangot adni, amiért nem hittek nekem… 

Néhány másodperc múlva áldott csend, döbbenet és bizonyosság telepedett a kocsira. Aznap este szó nélkül mentek fürdeni és az ágyba parancsolásnál is elég volt egy kóbor utalást tenni a legelésző szarvas csordára, hogy béke és várakozás lengje be a gyerekszobát. 

Történetem főhősei azóta már pattanásos arcú  kamaszokká serdültek, akik jókat derülnek az iméntieken. Időközben hozzánk hasonlóan ők is varázstalan muglik lettek. De azért néha-néha még látom a szemükben a reményt, hogy a kiszámítható racionalitáson túl, valahol, eldugva azért van még egy kis maradék csillámpor.

Azon a reggelen csak két dolog volt biztos. Az, hogy sürgősen le kell adnom hat kilót és fel kell vennem a legtöbbet takaró napszemüvegem.

Negyvennyolc perccel később viszont már a munkahelyem kávézó sarkában egy bögrét szorongatva igyekeztem beleolvadni a környezetembe. A fél arcomat elfedő napszemüvegtől azt reméltem, kívül tartja a kíváncsi tekinteteket. Ja, hát, nem ez volt az első tévedésem, Nelly kolléganőm ugyanis mint egy támadni készülő hadihajó naszád tört felém az irodán át. 

Nellyt nem kedvelem. Ennek legfőbb oka, hogy másfél évvel ezelőtt részt vett egy kétnapos aura tanfolyamon és ennyi elég neki ahhoz, hogy önjelölt párkapcsolati és life-coachként vidáman tapicskoljon mások magánéletében. Feltartóztathatatlan közeledéséből ítélve hamarosan az enyémben. A gondolatra tikkelni kezdett a szemem.

–  Itt bent is süt a nap? Zavar a led fény? Miért nem veszed le a napszemüveged? – harsogta már messziről.

– Nem, kösz. Jó így – motyogtam dőrén azt remélve, hogy ezzel vége a diskurzusnak, de nem tágított.

– Tudtam, hogy ilyen! Már a karácsonyi partin is látszott, hogy agresszív típus. Messziről felismerem az ilyet. Az aurája tisztán jelzi, hogy…

A szavába vágtam, hátha visszatuszkolhatom belé az előtörni készülő terapeutát.

– Nem tudom kiről beszélsz, de engedd el a témát!

– Nézd! Én most felhívom a rendőrséget és feljelentést teszek, vagy azonnal elmondod, hogy mi történt és kitől kaptad azt a szép, kis mokkád, amit egy sisakrostély méretű napszemüveggel takargatsz. Nos? 

Feladtam. Olyan elszánt képpel állt ott, hogy nem volt kétségem, hogy mindjárt tárcsázza a 107-et, és ha lehet még a mostaninál is kínosabb lesz ez az egész.

– Szóval, beszélj! Csak segíteni akarunk…

Na, mondjuk, most pont ez a segítségnek álcázott oldal furkálós kíváncsiság hiányzott a legkevésbé, de nem volt mit tennem. A többiek lépésről lépésre közelebb húzódtak zsebükben szépen formált, kész ítéletükkel. Engem pedig nem védett többé az óriási, fekete napszemüvegem.

Mosolyfélére húztam a szám és azt mondtam. – Végül is oké. Miért ne? – és előbújtam optikai spanyolfalam mögül.

A hatáskeltés tökéletesen sikerült. A szoros gyűrűt fonó tömeg egyszerre nyögött fel a látványra. Ott álltam szemem körül egy tenyérnyi tintakék véraláfutással, furcsa módon mégis sebezhetetlenül. Szép lassan körülnéztem, csak hogy mindenkinek legyen elég ideje szörnyülködni az ábrázatomon, majd Nellyhez fordultam.

– Tudni akarod, hogy ki a felelős ezért? A kocka! 

Közben remekül szórakoztam azon, ahogy kollégáim értetlenül forgatták a fejüket, majd nyugodt hangon folytattam.

– Nem így terveztem, de elmesélem, mi történt. Aztán békén hagytok! – és mintegy mesélő, szemben a tömeggel leültem a kávézóasztal sarkára. 

– Az utóbbi időben felszaladt rám pár kiló. Régóta tervezgettem, hogy újra lejárok majd futni, de mindig találtam valami kifogást, miért nem vágok bele az edzésbe. Végül, amikor már a legbővebb farmerem is szorított derékban, úgy döntöttem, hogy ha nincs meg a belső késztetés, hát kívülről pótolom. A motiváció tegnap egy barackrózsaszín kapucnis pulcsi formájában jött velem szembe. A mellrészen diszkrét márkajelzés, vastag, strapabíró anyag, óriási kenguruzsebek és a kapucni húzózsinórok végén egy-egy gyönyörűen megmunkált réz kocka. Sok évig vágyódtam egy ilyen után, most viszont nem néztem az árát. 

Legszívesebben a próba után le se vettem volna, de anyám tanítása – miszerint minden új holmit az első használat előtt  ki kell mosni – annyira belém égett, hogy hazaérve bedobtam  egy rövid programra a mosógépbe. 

Húsz perc múlva lejárt a mosás, én pedig megint csak anyámat követve a teregetés előtt háromszor jó alaposan megráztam a pulcsit. Úgy mondta: az erőteljes rázással sokkal kevésbé gyűrődik majd a ruha. Ő aztán csak tudja, utál vasalni. Na jó, sose brillíroztam fizikából, aminek következményeként elegánsan felülemelkedve a madzag végi súlyos dísz 

A következő pillanatban Andris velőtrázó sikolyomra lépett be a lakásba. Az eset fő gyanúsítottja, a pulcsi a földön hevert, rajta esztétikus rendezetlenségben a két húzózsinór, végükön a szépen esztergált, súlyos réz kockákkal. 

Férjem felmérve a helyzetet azonnal egy zacskó fagyasztott brokkoliért indult és finoman rányomta az addigra már mélybíborban játszó szememre. Együttérzéséről biztosítva leültetett a kanapéra, töltött egy pohár bort, aztán csak annyit jegyzett meg. – Azt legalább meg kell hagyni, ez a lila egészen jól illik a barackszínű pulcsidhoz. 

Ennyi pedig már feljogosított arra, hogy dühös legyek rá, mert a kitörő nevetéstől csak még jobban sajgott a monoklim.

Nem tudom miért, de a mondandóm végén csalódottan széledt szét a tömeg. Én pedig felvettem a napszemüvegem, közben meg arra gondoltam, hogy este tényleg lemegyek futni.

Sosem kóstolta meg az ételt főzés közben. Beleszagolt a fazék fölött a gőzbe és tudta, hogy mi hiányzik. Most is csak beletartotta arcát a párába és nyugtázta: jó lesz így. Finoman gyöngyözött a húsleves, a zöldségek lassú keringőt jártak a lében. Még egy fél órát hagyja főni, az öreg húsnak sok idő kell. 

Az meg le is telt, mire elmosogatott, végül az ajtófélfába vert szögre felakasztotta kötényét. Megmosakodott, tiszta ruhát vett, a kislányt meg rábízta Sepsicsnére.

A kis fazekacskát egy szatyorba tette, s hogy ki ne ömöljön a lé, a fedőt egy pertlivel az edény füléhez kötözte. Kifelé menet még belenézett a bejárat előtti tükörbe. Elgyötört arc szemezett vele a sötétben. Nem volt abban a tekintetben semmi kacérság. Talán a Jóisten mindet odaadta a nővérének, Ilusnak, neki meg már nem jutott. 

Mindegy, menni kell – gondolta – és csakhamar már a kórház folyosóján kopogott a cipője. A hypó szagú kórteremben egy férfi pihegett az ajtóval szemközti ágyon. A vékonydongájú ember légiesen törtékenynek tűnt. Valószerűtlenül fehér bőrével szinte elveszett az ágyneműben. Hja, a tüdővész, nagy bűvész! Eltünteti az életvidám férfit, aki él-hal a női nemért és a lovakért, hogy aztán a színpad túloldalán, az ágy köré húzott függöny mögül egy haldokló lépjen elő.

Az a régi, sokszor fogadott kis tétekben a lóversenyen, de ha üres volt a zsebe – márpedig ritkán volt másként –, csak gyönyörködni járt a pályára. Azt mondta a szépség az ő gyengéje. Értett is hozzá. A tenyeréből ettek. A lovak is meg a nők is.

Az asszony mindhiába próbálta nem szeretni. Csak sokára kérdezte meg magától, hogy végtére is mit akar tőle ez a jóképű, bronzhajú csapodár. 

Legutóbb akkor, amikor mindenórásan összeesett a zsidó kórház előtt. A kisiető jótét lelkeknek köszönhetően ott született meg a kislány. A jövevénynek az anyján meg a nővérkéken kívül senki nem örült. Pár nap múlva, az orvos határozott tiltása ellenére, karján a csöppséggel hazaállított az asszony. Sose felejti el Ilus arcát, ahogy zavartan összehúzza hatalmas mellein a pongyolát az ágyon cigarettázó férfi mellett.

A beteg fáradt tekintete felélénkült, amikor meglátta az asszonyt és megérezte a szatyorból előkunkorodó húsleves illatot. Engedelmesen hagyta, hogy a nő felültesse az ágyban és párnákkal kitámassza csont és bőr hátát. 

Az asszony belemerítette a pléh kanalat a levesbe és óvatosan megfújva az ételt, etetni kezdte a férfit. Cseppenként nyelt a beteg, cigányútra is ment az első korty. Csend volt, a húsleves illat győzedelmeskedett a hypo szag felett, a nyitott ablakon napfény áradt. Az ihletett pillanatban a férfi rátette súlytalan kezét a nőére és erőtlen, reszelős hangon azt mondta: “Annus! Én a főztödbe szerettem bele.”

Ki tudja, talán a levestől, de erőre kapott a férfi, aki ügyetlen mozdulattal az asszony kezéből kivéve maga elé húzta az aprócska, zománcos fazekat és kanalazni kezdett. Pókszerű, vékony ujjaival kapaszkodott az edény fülébe, mintha sosem akarná elengedni. Fel se emelte a fejét, úgy szólt oda a nőnek: “Nem is tudod, mennyire hiányzott ez nekem. Miből főzted?”

Az asszony elfordult, megigazította az ágy előtt a férfi papucsát és úgy, háttal válaszolt. 

– Lóhúsból. Lóhúsból főztem. – Aztán egyenes derékkal kilépett a kórteremből. Az ajtóból még hallotta, ahogy a férfi beleokád a fazékba.

Egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalásom, amiért a teraszra kifelé menet lenyúlom a legjobb pezsgőt. Évekkel ezelőtt egy jó fej lyoni pincér azt tanította nekem, hogy az igazi pezsgő a parafadugóról ismerszik meg, így hát a legelegánsabb, hasas palack társaságában fogom menekülőre. Amilyen pocsék ez a buli, ez a minimum, amit megérdemlek.

Kibírtam a részeg fazonok vetkőztető tekintetét meg a józanok túlfújt egóját, ennyi elég is volt mára. Adok magamnak pár percet, hívok egy taxit és itt hagyom Brigit, a pasifogó praktikáival meg az egész rongyrázó bagázst.

Óriási ez a terasz. Legalább harminc-harmincöt négyzetméteres. Úgy nevezik: a “hatker Szemirámisz függőkertje”. És tényleg. A korlátokon, a padlón és minden talpalatnyi helyen zöldek virítanak, omlanak a mélybe. Arrébb, a teraszajtó mellett a falon egy faliújság, rajta gombostűkkel feltűzött hirdetésekkel.

Leülök a sarokba egy asztal mellé, kibontom a pezsgőt. Nem pukkan, csak sóhajt egyet a palack, a parafadugó pedig engedelmesen csusszan a kezembe. A pohárban gyöngyházszín buborékok igyekeznek a felszínére.
Hűvös az ital, hűvös az este. Jó társaságban vagyok.

Nagyon nem is bánom, amikor a taxitársaság diszpécsere elnézést kér, mert valami miatt csak tizenhat perc múlva tud kocsit küldeni értem. Addig megleszünk kettesben a pezsgő meg én – mondom neki vigasztalásképp.

Élvezem az utca felszűrődő zaját és az ejtőzést, egészen addig, amíg magányomba be nem türemkedik egy férfi. Kicsit bosszant a jelenléte, de igyekszem nem kizökkenni zen állapotomból. Odalép hozzám, már-már zavaróan mélyen a szemembe néz és egy szó nélkül tölt magának a pezsgőből.
Nem a zsánerem a fickó, de hazudnék ha azt mondanám, hogy kifejezetten ellenszenves.

Leül az asztalhoz, meg se kérdez, hogy akarom-e. Valahogy olyan magától értetődően történik minden.
A beszélgetésre nem vágyom, mégis szóba elegyedünk. Időnként azért az órámra sandítok, ő meg úgy tesz, mintha nem venné észre. Áthajol az asztalon, szinte beles a bőröm alá, a gondolataimat szkenneli. Arany cirmos szeme van.

Feszengek, zavaromat oldandó elsétálok egészen a korlátig és mélyen kihajolva lenézek az utcára. Beszívom a virágtartókban dúsan tenyésző estikék és petúniák illatát. A férfit valahol a hátam mögött a faliújság köti le.

A város felett zöldellő buja rengetegből hirtelen felröppen valami. Csak egy villanásra látom, mégis megismerem: egy kacsafarkú szender az. Puhán, bársonyosan lebeg a szirmok között. Bájosan bumfordi. Olyan, mint egy mamusz szárnyakkal. Idáig csak faluhelyen láttam ilyet, nagyanyám kertjében, a belvárosban viszont ő is ugyanolyan idegenül mozog, mint én.
Odabentről zene szűrődik ki, Englishman in New York…

Maradj itt, mindjárt jövők! – szólok oda a szendernek, és elindulok az asztalon hagyott telefonom felé. Belekortyolok a pezsgőbe, aztán a virágok felé veszem az irányt, hátha le tudom kapni a kis jószágot.

Mire visszaérek a mobilommal a férfi már ott áll. Átható tekintetével fixíroz, a kezem után nyúl. Magam is meglepődöm, hogy nem ellenkezem, az esti fényben egészen jóképűnek látom. Önkéntelenül közelebb lépek hozzá, hagyom, hogy finoman szétnyissa ujjaim és valami apró, meleg dolgot helyezzen a tenyerembe.

Romantikus a pillanat, de a dolog megmozdul. Elrántom el a kezem, a valami a földre pottyan.
A szender az a pezsgős dugóra tűzve. Csapkod a szárnyával, potroha tekereg, vonaglik. A nyomorult pára az előbb még nektárt hörpölt, most a haláltusáját vívja. Tudja, már nem tart soká.

Iszonyodva húzódok el a férfitól.
Ő meg csak néz azzal a mocsárszínű szemével.
Megjött a taxi.

Az ember bármivel képes megbirkózni, csak a saját végességével nem. És hogy kicselezze a sorsot, megpróbálja a saját emlékét így-úgy konzerválni.

Ennek jegyében egyfajta “emlék tartósítószer” gyanánt épültek a fáraók uralkodásának  évezredek óta emléket állító irdatlan piramisok, a hadvezérek véres győzelmeit a későbbi korok elé megkérdőjelezhető példának állító diadalívek, a sírkövekre vésett aranyozott idézetek, üzenetek. De ugyanez a szándék tapintható ki a fatörzsbe vésett “Szeretlek Andi!” feliratban is. És ugyanezért kapaszkodunk kétségbeesve a hitbe, hogy megjárva a mennyet vagy a poklot, végül visszatérünk. Nagy, nehéz, mozdíthatatlan kőtömbökkel jelöljük ki az élet végét. Mintha az emberi léptékkel mérve örökérvényű márványtól, vastól várnák mulandóságunk eltörlését. Hiába…

Én a temetőbe mosolyogni járok és ezt nem kegyeletsértésből teszem. Egyszerűen csak az elmúlással szemben kifejlesztettem egy saját módszert. (Na jó, lehet, hogy nem egészen az enyém a know how, de működik!) Akik számomra fontosak (nem múlt, hanem jelen időben), azok ma is itt vannak velem. Vonásaikat őrzöm, még ha nem is vagyok mindig maradéktalanul elégedett ezzel az örökséggel, mozdulataikban, hanghordozásukban, szófordulataikban, életük egy-egy enyémmel párhuzamos epizódjában köszönnek rám. 

Felismerem őket magamban és gyerekeimben. Igen, még azon jellemzőiket is, amelyeket szívem szerint örömmel kihagytam volna a hagyatékból. Az én feladatom kiválasztani, hogy ebből a sok mindenből mit veszek ki és mit használok fel. Én magam vagyok apám, anyám, és egyetlen ismert nagyszülőm: anyai nagyanyám élő obeliszkje. Az enyémek pedig az én gyerekeim lesznek, ők pedig az övéké. Így adjuk át generációkon át egymásnak a stafétát téren és időn át.

Ezért van az, hogy a temetőbe én nem sírni járok, hanem beszélgetni. Valahogy úgy, mint amikor már keresőképes felnőttként, saját pénzből először hívtam meg szüleimet egy kávéra. Most én viselem gondjukat. Nem, nem a sírjuknak, hanem az emlékezetüknek. Továbbadom belőlük azt, amit rám hagytak és amiről ők is úgy gondolták: továbbadni érdemes. 

Persze, november elején mint mindenki más, úgy én is viszek nekik virágot és gyertyát gyújtok a síron. Hazafelé jövet pedig megsimogatom a fejfájukat, csak a szokás kedvéért. De nem leszek szomorú, hiszen tudom, hogy ők halhatatlanok. Legalábbis amíg bennem élnek, addig egészen biztosan.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Kivágódott az irodaajtó és megjelent benne egy könyvekkel telepakolt molnárkocsi. Annyi könyv volt azon egy rakáson, hogy nem is látszott mögötte Hidvéginé a szocpol osztályról. A pöttöm asszony nagyot taszított a kocsin és megállt vele a könyvespolc előtt.– Na kedveskéim! De rossz itt a levegő! Nem kellene ablakot nyitni? Meg lehet itt fulladni.Befutott az új szállítmány. Itt a friss, meleg könyvcsomag. Válogassátok ki a régiek közül, amire már nincs szükségetek, innen a kupacból meg vegyétek ki, ami tetszik! Délután jövök a kocsiért.

Azzal kiviharzott azzal az energiával, ami egy üstökösnek is becsületére vált volna. Az asszonyt sokra tartották a vállalatnál. Mindig kigondolt, szervezett valamit, amivel egy kicsit jobb lett az élet. A legnagyobb dobása mégis az iroda könyvtár volt. Kitalálta, hogy a gyár minden irodájába telepítsenek egy könyvszekrényt – ennek mondjuk az asztalos műhely annyira nem örült, de azért legyártották őket – amibe aztán ő könyveket szerez.

Sokan otthonról hozták be a megunt szépirodalmi meg az ismeretterjesztő könyveket, de volt itt puhafedeles szétnyűtt ponyva és persze mindenféle hobbi témájú munka is. Mivel Hidvéginé igen jó kapcsolatokkal és kiváló diplomáciai érzékkel volt megáldva, hamar talált szponzorokat, akik a kisebb nyomdahibás köteteket vagy a könyvesboltokban megmaradt kiadványokat fillérekért, néha-néha ingyen a rendelkezésükre bocsátották. Két-háromhavonta, vagy amikor újabb adag könyv futott be még hamarabb is, Hidvéginé begördült csordultig pakolt molnárkocsijával, hogy vérfrissítést kapjon a könyvelési osztály kissé megfáradt irodakönyvtára.

Ahogy az apró asszony kiviharzott, Bogáti Kati – mintha csak erre várt volna – egy hirtelen mozdulattal szélesre tárta a Podolszkiné melletti ablakot. Csak úgy süvített be a szél, nyakon vágta a szerencsétlen asszonyt és felkapta az asztalon heverő papírokat. De Bogáti Katit ez nem érdekelte. Ki nem állhatta Podolszkinét. Mint ahogy az iroda többi dolgozója sem. És nem azért, mert ne lett volna remek munkaerő.

Podolszkiné képét a szótárban közvetlenül a minta dolgozó szócikk mellett találjuk. Reggel az elsők között érkezett, délután pedig utolsóként távozott. Meg is kapta négyszer az Év dolgozója kitüntetést. Precíz, lelkiismeretes munkaerő, aki nem pletykál, ellenben szívesen segített bárkinek, aki munkaügyben hozzá fordult. A vállalat imádta, kolléganői viszont tiszta szívből gyűlölték. Podolszkiné ugyanis büdös volt. Elviselhetetlenül büdös.

Állandóan körüllengte valami orrfacsaró, szúrós testszag, ami beivódott a falakba, a bútorokba, a lelkekbe. Többen rosszul lettek a közelében, volt olyan is, aki miatta hagyta ott a gyárat, mert képtelen volt egy szobában dolgozni vele. Azt mondják: a nők a végsőkig képesek összetartani és ugyanilyen elszántsággal tudnak kegyetlenek lenni. Podolszkiné Boriskának ez utóbbiból jutott ki bőséggel.

A könyvelésen dolgozó asszonyok eleinte pánikszerű ablaknyitogatással reagáltak arra az kibírhatatlan bűzre, amit főhősünk permanensen árasztott magából. Később – mintegy véletlenül – egy legalább ennyire elviselhetetlen szagú dezodort “felejtettek” az asztalán, névnapjára meg egy még rettenetesebb pacsulit vettek neki ajándékba. Semmi sem használt. Podolszkiné rendületlenül szaglott.

Kollégái nem tudták mire vélni a dolgot, mert az asszony mindig makulátlanul tiszta ruhát viselt és sosem tűnt mosdatlannak. Még Rózsika, a szállításról sem tudott mást mondani róla, pedig ő egy hétig egy kórteremben feküdt vele a kórházban és árgus szemmel figyelte hányszor tisztálkodik egy nap. Azt mesélte, hogy zuhanycsapot jóformán még el se zárta, de bőre összes pórusa már pumpálta is a rettenetes szagot. Úgy tűnt, Podolszkiné keresztjével Podolszkinén kívül mindenki tisztában volt. És hát rajta kívül mindenki mást zavart is. Ennek ellenére – talán mert sehogy sem tudták tapintatosan előhozni – senki sem mert Podolszkinéval erről szemtől szemben beszélni.

A háta mögött persze kinevették, “szagos mügének” csúfolták, de a gúnyolódások céltáblájának úgy látszott, nem tűnt fel a dolog. Csak annyit érzékelt, hogy mérgező lehet a közelsége, mert mindenki tisztes távolból állt vele szóba, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Ott ült most is fagyoskodva a sarkig tárt ablak melletti asztalnál, kardigánját fázósan húzva össze magán.

Andika, az iroda legfiatalabbja ekkor felállt és kiment a mosdóba. A gömbölyded, mosolygós lány kilibbent az ajtón, mire Bogáti Kati, az iroda nagyasszonya jelentőségteljesen végignézett a könyvelés teljes kollektíváján, majd bólintott egyet, mint aki megadja a jelet. Régóta köztudott volt, hogy Andika férjhez megy és elköltözik az ország másik végébe. A mai nap volt az utolsó munkanapja a gyárban, ezért az osztályon dolgozók részint nászajándék, részint emlék gyanánt kis meglepetésekkel készültek neki.

Mindenki hozott valami kis apróságot – mokkás készletet, sajtreszelőt, hímzett konyharuhát – Bogáti Kati pedig az irodai dolgozók kacskaringós keretbe foglalt képével díszített egyen papírtáskát készíttetett a gyár nyomdájában, amiből egyet Podolszkiné kezébe is nyomott. Igazán szép kezdeményezés volt. A dolog egyedül ott kapott léket, hogy Podolszkinét senki sem avatta be a nászajándékozósdiba. Az asszony, aki mit sem tudott az egészről, nem szólt, csak hátrahúzódott a fal melletti könyvespolchoz és igyekezett olyan képet vágni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

A társaság eközben az irodába visszatérő Andika köré gyűlt, majd előkerült egy pezsgősüveg is meg néhány műanyag pohár. A nagy ünneplésben Podolszkinéra senki sem figyelt. Így aztán nem is vették észre, hogy egészen odanyomták az asszonyt a molnárkocsihoz. Az meg háttal a kocsinak megkapaszkodott a szerkezetben, kezével vakon tapogatózva próbált fogást keresni. A molnárkocsi hideg fémje után könyvek simultak az ujjai közé. Jóleső volt megérinteni őket. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, még mindig arccal az ünneplők felé, találomra le is emelt egyet a kupacból.

A többiek el voltak foglalva Andikával, rá a kutya sem figyelt. Mégsem merte megnézni a szerzeményét, a háta mögött észrevétlenül berejtette hát a könyvecskét a cifra papírszatyorba. Talán az ajándékok, talán a pezsgő buborékok miatt, de igencsak emelkedett hangulatba került a teljes könyvelési osztály. Egyedül, mint egy petrezselymet áruló első bálozó, Podolszkiné ácsorgott oldalt még mindig, az ajándék táskát most már maga előtt szorongatva.

Az idegességtől a szokásosnál is jobban szaglott. Utolsónak mosolyt erőltetve magára ő is odalépett a kis menyasszonyhoz és átadta a csomagot. – Sok boldogságot Andikám! Erről az apróságról talán majd eszedbe jutok – mondta elérzékenyülten. A fiatal lány egy picit hátrébb lépett, mintha csak azért tenné, hogy mindenki jól láthassa az ajándékát – valójában azonban így kerülte el, hogy ne kelljen puszilkodnia a rettenetes szag felhőbe burkolózó Podolszkinéval –, és belenyúlt a papírszatyorba. Podolszkiné lábujjhegyre állt, úgy meresztgette a szemét.

Andika lassan kiemelte a könyvecskét és közben valami olyasmit motyogott, hogy milyen figyelmes is Podolszkiné, biztosan tudja, mennyire szeret olvasni. Azonban, amikor a kis könyvecske végül kiszabadult a dísztasakból, a lány ajkai megremegtek. Mintha fájdalom szaladt volna végig az arcán, pedig ennél sokkal nagyobb volt a baj: vissza kellett tartania kitörni készülő nevetését. Csak meredt az ajándékra, a keménytáblás, szürkészöld könyvecskére, amin szép, nagy betűkkel ott állt a címfelirat: Szép Ernő: Emberszag.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Napok óta rosszul érzem magam. Iszonyúan fáj a fejem, köhögök, meg egyébként is levegővétel címszó alatt csak zihálásra vagyok képes.

Éjszaka aztán megjön a láz is. 39,7-re fűti fel a testem, amitől hol ledobálom a takarót, hol attól tartva, hogy megfagyok, magamra rángatom.

Mégsem ez a legrosszabb, hanem a láz-körhinta. Ilyenkor először csak finoman, az óramutató járásával megegyező irányba indul el az ágy. Lassan fordul a szoba, mintha egy gigantikus zoetróp közepén lennék. A vajszín-zöld csíkos selyem tapéta függőleges sávjai a pörgéstől egységes spenótszínné olvadnak. Próbálom kizárni a látványt, de az ágy tempót vált és őrületes forgásba kezd. Már nem is szédülök. 

Elhitetem magammal, hogy képes vagyok elviselni a tortúrát, amikor a körülöttem lévő mikro univerzum lassulni kezd, majd egy pillanatra megáll. A halálfélelem megérint, jéghideg verejték ömlik rólam. Ez lenne a vég? – tűnődöm -, ám nincs több időm ezzel törődni, mert a következő másodpercben ellentétes irányba lendül a szoba. A nyavalya űrhajós kiképzésen tesztel. A gyomrom egy darabig bírja, de nemsokára jellegzetes, savanykás íz kúszik a számba. Még maradt bennem annyi önbecsülés, hogy ne okádjam össze az ágyam, elindulok a fürdő felé. A fajansz peremének hűvöse jólesőn hűti homlokom. Visszabotorkálok az ágyamba, azonnal mély álomba zuhanok.

A csengőre ébredek. Erőtlen vagyok, hányásszagú és izzadt. Fogalmam sincs, hány óráig, hány napig aludtam. Odakinn szikrázóan süt a nap, bántja a szemem. Nem akarok senkit sem látni, mégis ajtót nyitok. Ő áll ott. Most máshogy néz ki, mint amire emlékszem – talán a nappali fény miatt – de a mosolya ugyanaz.

Magához húz, és bár jól esik az érintése, azért jelen állapotomban zavarba jövök a közelségétől. Érzem a szívverését, a nyakán lüktető eret. Hozzásimulok, arcom a vállgödrébe fúrom, magamba akarom szívni az illatát. Azt a cédrus, tölgymoha, borostyán és petrezselyem illatot, amihez foghatót sosem éreztem még és amibe azonnal beleszerettem. Mélyet sóhajtok, mintha csak a viszontlátás öröme szakadna ki belőlem, közben finoman szimatolom a bőrét, de semmi. Nem érzem az illatát. 

Szétnéz a verejtéktől lucskos ágyamon, az egyedüllét reménytelensége bűzölög mindenütt. 

Teát főz, ágyneműt húz, lefürdet. Babrál a csappal, sokáig hagyja folyni rám a langymeleg vizet. Gyengéden mossa a hátam, majd visszakísér – immár tisztán és jószagún – a frissen vetett ágyamba. Annyi törődés, aggodalom van a mozdulataiban, amennyit meg sem érdemlek. Másodszor látom őt.

Különös, de nem emlékszem egészen pontosan, hogyan jöttünk össze. Először azon a szigorúan titkos partyn találkoztunk, amelyre Etienne barátom vonszolt el engem. A híreket hallva ugyanis eszem ágában sem volt elmenni a járvány kellős közepén erre a sznob hacacáréra, de Etienne – aki gimis korom óta a legjobb barátom – a gyenge pontomat: az egómat kezdte el birizgálni.

Mindig is egy lányos arcú srácnak tartott, akinek fura, az átlagnál messze jobb orra van. Már az iskolában hüledezett, amikor pontosan megmondtam, hogy az intenzív vegyszerszagot árasztó köpenyében mikor fordul be a folyosónkra a kémia tanár. 

Tudta, hogy a bőrápolási piac egyik középvállalatánál másodvonalas parfümőrként nagy reményeket fűzök frissen kikísérletezett saját lakásparfümömhöz. Ezzel együtt azzal is pontosan tisztában volt, hogy amilyen magabiztosan mozgok a párlatok között, olyan esetlen vagyok az üzletben. 

Etienne, a tökéletes ellentétem. Ő a termetes, gyakorlatias flamand, én a vékonycsontú, túlontúl lányos arcú, munkamániás, ám idealista francia. Etienne az az ember, aki pontosan tudja, melyik ajtó merre nyílik, én meg az, akinél a színeknek is illata van.

Hogy hogy csinálta, nem tudom, de nekem is szerzett meghívót erre a szigorúan zártkörű, illegális partyra. Ő ilyen. Nagydarab, nagyszívű. Nem a múlt héten felszedett dekoratív barátnőjét, hanem engem vitt el a találkozóra, csak azért, hogy összeismertethessen azokkal a nagykutyákkal, akik két whisky között milliókról döntenek.

Egy itallal a kezemben ott ügyetlenkedtem, miközben igyekeztem oldottan szóba elegyedni a vendégekkel. Elképzelem, mennyire szánalmasan festhettem. Etienne persze hírből sem ismerte a szorongást. Fesztelenül mozgott a bölények között. Harsány volt és közönséges, mégis észrevétlenül ő irányította a beszélgetést. Italt töltött, trécselt, bókolt, hízelgett, hangosan röhögött, majd a kellő pillanatban mellettem termett, hogy egy-két okos megjegyzéssel rám terelje beszélgetőpartnerem figyelmét, akinek így inkább egy szerény, de ígéretes parfümkészítőnek tűnhettem, mintsem egy totál béna kezdőnek, aki élete nagy dobására készül.

Néhány embert ugyan látásból ismertem a társaságból, mégsem voltam közéjük való. Csak egy első bálozó, akinek minden szerencsétlenkedése ellenére egész jól sikerült a bemutatkozás. Az egyik meglehetősen spicces hotellánc tulajdonos ugyanis, akit Etienne egy ordenáré viccel megnevettett, szorosan átölelte a nyakam és arcomba erős brandy szagot lehelve arról beszélt, hogy Taiwanon hamarosan négy új szállodát építtet, ahol rám is számít.

Nem voltam részeg, most is fel tudom idézni az arcokat, de arra furcsa mód már nem emlékszem, Vele hogyan találkoztam. Lehet, csak elment mellettem és én egyszerűen beleszerettem az illatába. Akárhogy is történt, a következő pillanatban már egy gyömbérsör fölött beszélgettünk, néhány óra múlva pedig szorosan ölelt magához az ágyamban.

Amikor hajnalban felöltözött és szó nélkül elment, ugyanazt az elégedettséget éreztem, mint eddig bármikor, amikor aktuális partnerem virradat előtt illemtudóan lelépett. 

Amint az ajtó halkan bezárult mögötte és a neszek elhaltak, a lakás egyszerre végtelenül üressé vált. Egy pillanat alatt foszlott nevetségesen semmitmondóvá a falon az olasz zöld és vajszínű csíkos selyemtapéta, a számos, kiaggatott kortárs festmény és minden, amit eddig fontosnak hittem. Az egyedüllét megszűnt a korábbi komfortos létforma lenni, helyét egy nyúlós, hideg érzés vette át. Egyedül maradtam és ezért jogom volt haragudni rá.

Különös ízlése van a gondviselésnek, mert valamiért mégiscsak fontos lehetek neki. Üzletet ajánlott és én elfogadtam…

Most, amikor ezeket a sorokat írom, nyolc hónapja egy pár vagyunk. Nem költöztünk össze látványosan, nem volt fogkefés fürdőszobai offenzíva, csak magától értetődő, csendes együttlét. Hála neki, három hét szobafogság után felgyógyultam. A nagy üzlet közben naná, hogy elúszott, a kovid a taiwani hotelprojektet is hazavágta. 

Minden maradt a régiben. Majdnem minden. 

Csak a cédrus, tölgymoha, borostyán és petrezselyem illata hiányzik. Azt már nem érzem. 

Mint ahogy semmilyen más illatot sem. 

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos. 

Komótosan, a maga tempójában indul a raktár felé. Nem siet, minek is sietne. Pontosan tudja, mi fog történni. Valami csip-csup dologért odaküldik, belép a helyiségbe, aztán a sarkon röhögő kollégák lecsapják a biztosítékot, majd rázárják az ajtót, hogy két órás szobafogság után végre valaki kiengedje. Így szokott ez lenni jobb időkben hetente egyszer-kétszer, máskor többször.

Azt is tudja, hogy nem fog dörömbölni. Amikor először zárták be az gyárudvar végén lévő épületbe, akkor kiabált. Verte a vasajtót, döngött az egész kalyiba. De senki sem hallotta meg. Legalábbis így akarta hinni. Azóta nem zajong. Igaz, így kevésbé szórakoztató a dolog, de hát ez már legyen a fiúk baja.

És most megint ez történik. A koszlott raktárban fekete csend ül, nem úgy, mint a műhelyben. Tulajdonképpen nem is nagyon bánja az egészet. Odakintről lépések zaja hallatszik, közelgő talpak alatt csikorog a kavics. Egy ismeretlen, határozott férfi hangot hall.

– Meg kell értened! A fúzió még a jövő hónap elején megtörténik. A létszám optimalizálást pedig ebben a konglomerátumban ti sem kerülhetitek el. 

– Aha. És? – szólal meg egy a fiúnak ismerős hang. A vastag orrhang tulajdonosa Révész Pista, a művezető.

– Három fővel többen vagytok az előirányzottnál. Szóval, hogy … izé, ki kell rúgnod három embert. Végignéztem az alkalmazottak névsorát és úgy gondolom, hogy Gallos Gyuri, Vető Feri meg Szabacsi Zoli lenne az… Ma beszélj velük!

Egy darabig még hallja az idegen férfit meg a kisfőnököt, de pár perc után a páros elindul  a műhely felé. Még mindig csikorog a kavics, aztán elhalkulnak a léptek.

Talán egy fél óra telhet el, talán még annyi sem, amikor kulcs fordul a zárban és kicsapódik a raktárajtó. A nyílásban megjelenik három röhögő pofa: Gallos, Vető meg a Szabacsi. Elsütik a szokásos hülye poénjaikat, lapogatják a hátát, hátha ő is nevet velük, de hagyják elmenni.

Másnapra szabadságot kér a művezetőtől. Amaz meg csak néz értetlenül, mert soha nem hallotta még ennyit beszélni a fiút. Igaz, most sem locsog, csak közli, hogy holnap dolga van, úgyhogy nem fog bejönni. 

És így is lesz. Felbuszozik Pestre, aztán villamosra száll és meg sem áll egy nagy, csupaüveg irodaházig. Nem sokáig időz bent, egy fél óra múlva szája szegletében egy mosolyfélével távozik.

Amikor másnap csörög a telefon a műhelyben, mindenki elnémul, mert a vezérigazgató a művezetőt keresi. Leeresztik a fiúk a hegesztőpajzsokat, kihúnynak a szikrák, a kalapácsok megállnak a levegőben. Révész az illetéktelen fülek elől bebújik az étkezőbe, de úgy megállt az élet, hogy a melósok így is tisztán hallják a vezért a vonal végén. 

– Három ember. Nekem tök mindegy, ki az a három! 

– Hát, ha hármat nem is, de egyet egészen biztosan tudok. Van nálunk egy nagydarab, mafla kölök, a Csabika. Nem nagyon illik ide a … hogyishívják: kollektívába. Meg egyébként is, ő olyan, nagyon más, mint mi, valamilyen fogyatékos, baj van a fejével. Ő lenne az első, aki az eszembe jut.

– Nagyon más, mint maguk? Tényleg? Ezt elhiszem magának. Tegnap ugyanis ez a – hogy is mondta? – mafla kölök az irodámban járt és három emberről beszélt… – nem tudja befejezni a mondatot, mert Révész közbevág.

–Jaj, hát azok csak marhulnak! Nem kell annyira komolyan venni ezt a raktárba zárásos dolgot! Sose bántják a Csabikát, csak szórakoznak. Én se örülök neki, de jó gyerekek mind a hárman, a Gallos Gyuri, a Vető Feri meg a Szabacsi Zoli is. Ezért kár volt ennek az idiótának fárasztania a… a vezérigazgató urat.

Hosszú hallgatás után szólal meg a vezér, Révész már azt hiszi, hogy megszakadt a vonal… – Ez az idióta tegnap arra kért, hogy gondoljam át a dolgot és e páratlan triumvirátus helyett inkább őt rúgjuk ki, mert azok családosok, ő meg –hogy is mondta maga az imént? – olyan más. A raktárról egy szót se szólt. A történtek fényében viszont lehet, hogy magának van igaza és tényleg elég lesz egyetlen ember… – mondja lassan, kínos tagoltsággal, aztán bontja vonalat.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.