Valahogy vége lett. És tényleg, komolyan mondom, nem tudom hogyan és miért. Csak úgy egyszerűen. Katartikus, a gyászfolyamat fájdalmát legalább enyhítő beszélgetések, feloldozás nélkül. Lesütött szemmel bűneimet fejemre olvasón vagy hetykén, szemembe köpött vádak, magyarázat, megbocsátás nélkül.

Az idő jó doktor. Minden sebet behegeszt. A mélyeket is. Ezt is. Csak a belül gomolygó, sűrű, sötét semmire nem tud orvosságot. Legfeljebb beletörődéssé szelidíti az indulatokat, a belső csendet meg beszédes hallgatássá. 

… Munka van. Fáradt vagyok. Felállok a géptől, kimegyek az utcára megfüröszteni arcom az őszi napfényben. Rágyújtok. A nap jutalomjátéka ez, a sárga levelek közt átszűrődve incselkedik velem. Finoman megérint, mint egy öregasszony, ‘kinek már fogytán az ereje, de ráncos kezével még végigsimít arcomon.

Töltekezem egy darabig, nehéz búcsút venni a novemberi tavasztól. Mire visszatérek íróasztalomhoz, telefonom egy nem fogadott hívást jelez. Biztosan valamelyik ügyfél… – gondolom. 

A kijelzőn viszont az Ő neve áll. Hívott és én nem voltam ott. Elszalasztottam, hogy magyarázatot adjon, hogy veszekedjünk, hogy kibéküljünk, hogy sebeket tépjünk fel, hogy harakirit kövessünk el, hogy tiszta lappal kezdhessük, hogy szót értsünk, hogy megbékéljünk. Fejben ezerszer lejátszom a soha el nem hangzott dialógust. Kérdezek s felelek magamnak. Feszült leszek, sebzett, megbántott, flegma, bizakodó, engedékeny, boldog. Közben emlékeztetem magam: Ő legalább megtette az első lépést. 

Nem kérdés, mit kell tennem. A telefon után nyúlok, hívom a számot. Sokáig csörög, közönyösen, kijózanítón. Nem szól bele senki.

Visszaáll a világ rendje. Csak félretárcsázott.