Az ember bármivel képes megbirkózni, csak a saját végességével nem. És hogy kicselezze a sorsot, megpróbálja a saját emlékét így-úgy konzerválni.

Ennek jegyében egyfajta “emlék tartósítószer” gyanánt épültek a fáraók uralkodásának  évezredek óta emléket állító irdatlan piramisok, a hadvezérek véres győzelmeit a későbbi korok elé megkérdőjelezhető példának állító diadalívek, a sírkövekre vésett aranyozott idézetek, üzenetek. De ugyanez a szándék tapintható ki a fatörzsbe vésett “Szeretlek Andi!” feliratban is. És ugyanezért kapaszkodunk kétségbeesve a hitbe, hogy megjárva a mennyet vagy a poklot, végül visszatérünk. Nagy, nehéz, mozdíthatatlan kőtömbökkel jelöljük ki az élet végét. Mintha az emberi léptékkel mérve örökérvényű márványtól, vastól várnák mulandóságunk eltörlését. Hiába…

Én a temetőbe mosolyogni járok és ezt nem kegyeletsértésből teszem. Egyszerűen csak az elmúlással szemben kifejlesztettem egy saját módszert. (Na jó, lehet, hogy nem egészen az enyém a know how, de működik!) Akik számomra fontosak (nem múlt, hanem jelen időben), azok ma is itt vannak velem. Vonásaikat őrzöm, még ha nem is vagyok mindig maradéktalanul elégedett ezzel az örökséggel, mozdulataikban, hanghordozásukban, szófordulataikban, életük egy-egy enyémmel párhuzamos epizódjában köszönnek rám. 

Felismerem őket magamban és gyerekeimben. Igen, még azon jellemzőiket is, amelyeket szívem szerint örömmel kihagytam volna a hagyatékból. Az én feladatom kiválasztani, hogy ebből a sok mindenből mit veszek ki és mit használok fel. Én magam vagyok apám, anyám, és egyetlen ismert nagyszülőm: anyai nagyanyám élő obeliszkje. Az enyémek pedig az én gyerekeim lesznek, ők pedig az övéké. Így adjuk át generációkon át egymásnak a stafétát téren és időn át.

Ezért van az, hogy a temetőbe én nem sírni járok, hanem beszélgetni. Valahogy úgy, mint amikor már keresőképes felnőttként, saját pénzből először hívtam meg szüleimet egy kávéra. Most én viselem gondjukat. Nem, nem a sírjuknak, hanem az emlékezetüknek. Továbbadom belőlük azt, amit rám hagytak és amiről ők is úgy gondolták: továbbadni érdemes. 

Persze, november elején mint mindenki más, úgy én is viszek nekik virágot és gyertyát gyújtok a síron. Hazafelé jövet pedig megsimogatom a fejfájukat, csak a szokás kedvéért. De nem leszek szomorú, hiszen tudom, hogy ők halhatatlanok. Legalábbis amíg bennem élnek, addig egészen biztosan.

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.