Kivágódott az irodaajtó és megjelent benne egy könyvekkel telepakolt molnárkocsi. Annyi könyv volt azon egy rakáson, hogy nem is látszott mögötte Hidvéginé a szocpol osztályról. A pöttöm asszony nagyot taszított a kocsin és megállt vele a könyvespolc előtt.– Na kedveskéim! De rossz itt a levegő! Nem kellene ablakot nyitni? Meg lehet itt fulladni.Befutott az új szállítmány. Itt a friss, meleg könyvcsomag. Válogassátok ki a régiek közül, amire már nincs szükségetek, innen a kupacból meg vegyétek ki, ami tetszik! Délután jövök a kocsiért.
Azzal kiviharzott azzal az energiával, ami egy üstökösnek is becsületére vált volna. Az asszonyt sokra tartották a vállalatnál. Mindig kigondolt, szervezett valamit, amivel egy kicsit jobb lett az élet. A legnagyobb dobása mégis az iroda könyvtár volt. Kitalálta, hogy a gyár minden irodájába telepítsenek egy könyvszekrényt – ennek mondjuk az asztalos műhely annyira nem örült, de azért legyártották őket – amibe aztán ő könyveket szerez.
Sokan otthonról hozták be a megunt szépirodalmi meg az ismeretterjesztő könyveket, de volt itt puhafedeles szétnyűtt ponyva és persze mindenféle hobbi témájú munka is. Mivel Hidvéginé igen jó kapcsolatokkal és kiváló diplomáciai érzékkel volt megáldva, hamar talált szponzorokat, akik a kisebb nyomdahibás köteteket vagy a könyvesboltokban megmaradt kiadványokat fillérekért, néha-néha ingyen a rendelkezésükre bocsátották. Két-háromhavonta, vagy amikor újabb adag könyv futott be még hamarabb is, Hidvéginé begördült csordultig pakolt molnárkocsijával, hogy vérfrissítést kapjon a könyvelési osztály kissé megfáradt irodakönyvtára.
Ahogy az apró asszony kiviharzott, Bogáti Kati – mintha csak erre várt volna – egy hirtelen mozdulattal szélesre tárta a Podolszkiné melletti ablakot. Csak úgy süvített be a szél, nyakon vágta a szerencsétlen asszonyt és felkapta az asztalon heverő papírokat. De Bogáti Katit ez nem érdekelte. Ki nem állhatta Podolszkinét. Mint ahogy az iroda többi dolgozója sem. És nem azért, mert ne lett volna remek munkaerő.
Podolszkiné képét a szótárban közvetlenül a minta dolgozó szócikk mellett találjuk. Reggel az elsők között érkezett, délután pedig utolsóként távozott. Meg is kapta négyszer az Év dolgozója kitüntetést. Precíz, lelkiismeretes munkaerő, aki nem pletykál, ellenben szívesen segített bárkinek, aki munkaügyben hozzá fordult. A vállalat imádta, kolléganői viszont tiszta szívből gyűlölték. Podolszkiné ugyanis büdös volt. Elviselhetetlenül büdös.
Állandóan körüllengte valami orrfacsaró, szúrós testszag, ami beivódott a falakba, a bútorokba, a lelkekbe. Többen rosszul lettek a közelében, volt olyan is, aki miatta hagyta ott a gyárat, mert képtelen volt egy szobában dolgozni vele. Azt mondják: a nők a végsőkig képesek összetartani és ugyanilyen elszántsággal tudnak kegyetlenek lenni. Podolszkiné Boriskának ez utóbbiból jutott ki bőséggel.
A könyvelésen dolgozó asszonyok eleinte pánikszerű ablaknyitogatással reagáltak arra az kibírhatatlan bűzre, amit főhősünk permanensen árasztott magából. Később – mintegy véletlenül – egy legalább ennyire elviselhetetlen szagú dezodort “felejtettek” az asztalán, névnapjára meg egy még rettenetesebb pacsulit vettek neki ajándékba. Semmi sem használt. Podolszkiné rendületlenül szaglott.
Kollégái nem tudták mire vélni a dolgot, mert az asszony mindig makulátlanul tiszta ruhát viselt és sosem tűnt mosdatlannak. Még Rózsika, a szállításról sem tudott mást mondani róla, pedig ő egy hétig egy kórteremben feküdt vele a kórházban és árgus szemmel figyelte hányszor tisztálkodik egy nap. Azt mesélte, hogy zuhanycsapot jóformán még el se zárta, de bőre összes pórusa már pumpálta is a rettenetes szagot. Úgy tűnt, Podolszkiné keresztjével Podolszkinén kívül mindenki tisztában volt. És hát rajta kívül mindenki mást zavart is. Ennek ellenére – talán mert sehogy sem tudták tapintatosan előhozni – senki sem mert Podolszkinéval erről szemtől szemben beszélni.
A háta mögött persze kinevették, “szagos mügének” csúfolták, de a gúnyolódások céltáblájának úgy látszott, nem tűnt fel a dolog. Csak annyit érzékelt, hogy mérgező lehet a közelsége, mert mindenki tisztes távolból állt vele szóba, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Ott ült most is fagyoskodva a sarkig tárt ablak melletti asztalnál, kardigánját fázósan húzva össze magán.
Andika, az iroda legfiatalabbja ekkor felállt és kiment a mosdóba. A gömbölyded, mosolygós lány kilibbent az ajtón, mire Bogáti Kati, az iroda nagyasszonya jelentőségteljesen végignézett a könyvelés teljes kollektíváján, majd bólintott egyet, mint aki megadja a jelet. Régóta köztudott volt, hogy Andika férjhez megy és elköltözik az ország másik végébe. A mai nap volt az utolsó munkanapja a gyárban, ezért az osztályon dolgozók részint nászajándék, részint emlék gyanánt kis meglepetésekkel készültek neki.
Mindenki hozott valami kis apróságot – mokkás készletet, sajtreszelőt, hímzett konyharuhát – Bogáti Kati pedig az irodai dolgozók kacskaringós keretbe foglalt képével díszített egyen papírtáskát készíttetett a gyár nyomdájában, amiből egyet Podolszkiné kezébe is nyomott. Igazán szép kezdeményezés volt. A dolog egyedül ott kapott léket, hogy Podolszkinét senki sem avatta be a nászajándékozósdiba. Az asszony, aki mit sem tudott az egészről, nem szólt, csak hátrahúzódott a fal melletti könyvespolchoz és igyekezett olyan képet vágni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
A társaság eközben az irodába visszatérő Andika köré gyűlt, majd előkerült egy pezsgősüveg is meg néhány műanyag pohár. A nagy ünneplésben Podolszkinéra senki sem figyelt. Így aztán nem is vették észre, hogy egészen odanyomták az asszonyt a molnárkocsihoz. Az meg háttal a kocsinak megkapaszkodott a szerkezetben, kezével vakon tapogatózva próbált fogást keresni. A molnárkocsi hideg fémje után könyvek simultak az ujjai közé. Jóleső volt megérinteni őket. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, még mindig arccal az ünneplők felé, találomra le is emelt egyet a kupacból.
A többiek el voltak foglalva Andikával, rá a kutya sem figyelt. Mégsem merte megnézni a szerzeményét, a háta mögött észrevétlenül berejtette hát a könyvecskét a cifra papírszatyorba. Talán az ajándékok, talán a pezsgő buborékok miatt, de igencsak emelkedett hangulatba került a teljes könyvelési osztály. Egyedül, mint egy petrezselymet áruló első bálozó, Podolszkiné ácsorgott oldalt még mindig, az ajándék táskát most már maga előtt szorongatva.
Az idegességtől a szokásosnál is jobban szaglott. Utolsónak mosolyt erőltetve magára ő is odalépett a kis menyasszonyhoz és átadta a csomagot. – Sok boldogságot Andikám! Erről az apróságról talán majd eszedbe jutok – mondta elérzékenyülten. A fiatal lány egy picit hátrébb lépett, mintha csak azért tenné, hogy mindenki jól láthassa az ajándékát – valójában azonban így kerülte el, hogy ne kelljen puszilkodnia a rettenetes szag felhőbe burkolózó Podolszkinéval –, és belenyúlt a papírszatyorba. Podolszkiné lábujjhegyre állt, úgy meresztgette a szemét.
Andika lassan kiemelte a könyvecskét és közben valami olyasmit motyogott, hogy milyen figyelmes is Podolszkiné, biztosan tudja, mennyire szeret olvasni. Azonban, amikor a kis könyvecske végül kiszabadult a dísztasakból, a lány ajkai megremegtek. Mintha fájdalom szaladt volna végig az arcán, pedig ennél sokkal nagyobb volt a baj: vissza kellett tartania kitörni készülő nevetését. Csak meredt az ajándékra, a keménytáblás, szürkészöld könyvecskére, amin szép, nagy betűkkel ott állt a címfelirat: Szép Ernő: Emberszag.
Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.
