Azon a reggelen csak két dolog volt biztos. Az, hogy sürgősen le kell adnom hat kilót és fel kell vennem a legtöbbet takaró napszemüvegem.

Negyvennyolc perccel később viszont már a munkahelyem kávézó sarkában egy bögrét szorongatva igyekeztem beleolvadni a környezetembe. A fél arcomat elfedő napszemüvegtől azt reméltem, kívül tartja a kíváncsi tekinteteket. Ja, hát, nem ez volt az első tévedésem, Nelly kolléganőm ugyanis mint egy támadni készülő hadihajó naszád tört felém az irodán át. 

Nellyt nem kedvelem. Ennek legfőbb oka, hogy másfél évvel ezelőtt részt vett egy kétnapos aura tanfolyamon és ennyi elég neki ahhoz, hogy önjelölt párkapcsolati és life-coachként vidáman tapicskoljon mások magánéletében. Feltartóztathatatlan közeledéséből ítélve hamarosan az enyémben. A gondolatra tikkelni kezdett a szemem.

–  Itt bent is süt a nap? Zavar a led fény? Miért nem veszed le a napszemüveged? – harsogta már messziről.

– Nem, kösz. Jó így – motyogtam dőrén azt remélve, hogy ezzel vége a diskurzusnak, de nem tágított.

– Tudtam, hogy ilyen! Már a karácsonyi partin is látszott, hogy agresszív típus. Messziről felismerem az ilyet. Az aurája tisztán jelzi, hogy…

A szavába vágtam, hátha visszatuszkolhatom belé az előtörni készülő terapeutát.

– Nem tudom kiről beszélsz, de engedd el a témát!

– Nézd! Én most felhívom a rendőrséget és feljelentést teszek, vagy azonnal elmondod, hogy mi történt és kitől kaptad azt a szép, kis mokkád, amit egy sisakrostély méretű napszemüveggel takargatsz. Nos? 

Feladtam. Olyan elszánt képpel állt ott, hogy nem volt kétségem, hogy mindjárt tárcsázza a 107-et, és ha lehet még a mostaninál is kínosabb lesz ez az egész.

– Szóval, beszélj! Csak segíteni akarunk…

Na, mondjuk, most pont ez a segítségnek álcázott oldal furkálós kíváncsiság hiányzott a legkevésbé, de nem volt mit tennem. A többiek lépésről lépésre közelebb húzódtak zsebükben szépen formált, kész ítéletükkel. Engem pedig nem védett többé az óriási, fekete napszemüvegem.

Mosolyfélére húztam a szám és azt mondtam. – Végül is oké. Miért ne? – és előbújtam optikai spanyolfalam mögül.

A hatáskeltés tökéletesen sikerült. A szoros gyűrűt fonó tömeg egyszerre nyögött fel a látványra. Ott álltam szemem körül egy tenyérnyi tintakék véraláfutással, furcsa módon mégis sebezhetetlenül. Szép lassan körülnéztem, csak hogy mindenkinek legyen elég ideje szörnyülködni az ábrázatomon, majd Nellyhez fordultam.

– Tudni akarod, hogy ki a felelős ezért? A kocka! 

Közben remekül szórakoztam azon, ahogy kollégáim értetlenül forgatták a fejüket, majd nyugodt hangon folytattam.

– Nem így terveztem, de elmesélem, mi történt. Aztán békén hagytok! – és mintegy mesélő, szemben a tömeggel leültem a kávézóasztal sarkára. 

– Az utóbbi időben felszaladt rám pár kiló. Régóta tervezgettem, hogy újra lejárok majd futni, de mindig találtam valami kifogást, miért nem vágok bele az edzésbe. Végül, amikor már a legbővebb farmerem is szorított derékban, úgy döntöttem, hogy ha nincs meg a belső késztetés, hát kívülről pótolom. A motiváció tegnap egy barackrózsaszín kapucnis pulcsi formájában jött velem szembe. A mellrészen diszkrét márkajelzés, vastag, strapabíró anyag, óriási kenguruzsebek és a kapucni húzózsinórok végén egy-egy gyönyörűen megmunkált réz kocka. Sok évig vágyódtam egy ilyen után, most viszont nem néztem az árát. 

Legszívesebben a próba után le se vettem volna, de anyám tanítása – miszerint minden új holmit az első használat előtt  ki kell mosni – annyira belém égett, hogy hazaérve bedobtam  egy rövid programra a mosógépbe. 

Húsz perc múlva lejárt a mosás, én pedig megint csak anyámat követve a teregetés előtt háromszor jó alaposan megráztam a pulcsit. Úgy mondta: az erőteljes rázással sokkal kevésbé gyűrődik majd a ruha. Ő aztán csak tudja, utál vasalni. Na jó, sose brillíroztam fizikából, aminek következményeként elegánsan felülemelkedve a madzag végi súlyos dísz 

A következő pillanatban Andris velőtrázó sikolyomra lépett be a lakásba. Az eset fő gyanúsítottja, a pulcsi a földön hevert, rajta esztétikus rendezetlenségben a két húzózsinór, végükön a szépen esztergált, súlyos réz kockákkal. 

Férjem felmérve a helyzetet azonnal egy zacskó fagyasztott brokkoliért indult és finoman rányomta az addigra már mélybíborban játszó szememre. Együttérzéséről biztosítva leültetett a kanapéra, töltött egy pohár bort, aztán csak annyit jegyzett meg. – Azt legalább meg kell hagyni, ez a lila egészen jól illik a barackszínű pulcsidhoz. 

Ennyi pedig már feljogosított arra, hogy dühös legyek rá, mert a kitörő nevetéstől csak még jobban sajgott a monoklim.

Nem tudom miért, de a mondandóm végén csalódottan széledt szét a tömeg. Én pedig felvettem a napszemüvegem, közben meg arra gondoltam, hogy este tényleg lemegyek futni.