Amikor mi szülők azt tanítjuk gyerekeinknek, hogy hazudni bűn, akkor rendszerint figyelmen kívül hagyjuk azokat az eseteket, amikor mi magunk khm… “alternatív módon értelmeztük a valóságot”. Pedig több millió szülővel egyetemben én sem vagyok különb a deákné vásznánál és mi tagadás bizonyítottan legalább két (na jó, három!) esetben megvezettem fiaimat. És ezt lehet móraferencesen “fillentésnek” polírozni, de attól a dolog még kőkemény, színtiszta hazugság marad. Még akkor is, ha sokadmagammal együtt valami magasabb rendű és rangú cél érdekében csúsztattam. 

Óvodások voltak örökmozgó ikreim, akiket életkoruknak megfelelően felettébb izgatott a Mikulás-téma. Esténként véget nem érően faggattak arról, hogy a szakállas fazon honnan jön és egyébként is hogy talál oda a hegyoldalban megbúvó házunkhoz, amikor a csomagszállítóknak ez még GPS-szel sem mindig sikerül. Tűzvédelmi keresztkérdéseket tettek fel a kémény és az azon keresztül közlekedő nagyszakállú, valamint az ajándék házhozszállítás logisztikáját illetően. Rendületlenül válaszoltam az újabb és újabb felvetésekre. Lenyűgözött fiaim csodaváró képessége amit mi, felnőttek valahol a gyerek- és kamaszkor mezsgyéjén elvesztettünk. 

Az óvodában persze voltak az enyéimnél sokkal felvilágosultabb kortársak, akik tudni vélték, hogy a Mikulás igenis Erzsi néni, a konyhás, akinek még az aurája is masszív pörkölt szagot áraszt. Az is bizonyított ténynek számított köreikben – és ezt terjesztették is, mint a náthát –, hogy az óvónőkkel szövetkezve mi, szülők aktívan közreműködünk a szokásos indiszkrét, télapós bűnlajstrom összeállításában. Szóval, recsegett-ropogott a Szent Miklós legenda minden eresztékében. Még akarták hinni a varázslatot, de feltétlen hitükön már megjelentek az első repedések. Így érkeztünk el a történetünk szempontjából fontos december 5-e estéjéhez.

Sajnálatos módon az ünnephez kapcsolódó csillámporból ránk, felnőttekre vajmi kevés jut, így ahelyett, hogy a nevezett piros ruhás lappföldi egyén ingatlanának helyrajzi számán vagy a rénszarvas szán menetszelének erősségén rugóztunk volna, eléggé el nem ítélhető módon inkább a hétköznapok kötötték le figyelmünket.

December 6. ide vagy oda, a családnak enni kell, és ez a nemes feladat – kezdve a bevásárlással – legtöbbször ránk, anyákra hárul. Felpakoltam hát fiaimat és kocsival útnak eredtem a közeli város közértjébe. Na, itt hibáztam óriásit! A bolt ugyanis telis tele volt csokimikulásokkal meg zörgő papíros piros zacskókkal és ez a látvány tovább fűtötte a finnországi illetőségű személlyel kapcsolatban a végletekig felspannolt skacokat.

Hazafelé az autóban már alig bírtak megülni. Csak a klisékkel bélelt amerikai filmekben van úgy, hogy a hosszú utazás nyűgét a család vidám dalolászással enyhíti. De mi nem vagyunk amerikai család (inkább valami délolasz-féle), így hát a hátsó gyerekülésben két zsák bolha életellenes bűncselekmények kísérleteivel szórakoztatta magát  – dobhártya szakasztó hangerővel.

Az ügy normalizálása érdekében minden stáción végigmentem, ami csak anyai repertoáromból kitelt. A finom figyelmeztetéstől, az erőteljesebb ejnye-bejnyén át a Mikulás-elvonással való fenyegetésig. Szemmel láthatólag nem nagyon hatotta meg őket szülői mesterkedésem. Két ordító kölökkel egy zárt fémdobozban egyre kilátástalanabbnak tűnt a békés este abszolválása. Kicsipkézett idegeimmel már majdnem feladtam a reményt, amikor a sors végül megszánt.

Akkoriban olyan faluban laktunk, amit félkaréjban sűrű erdő vett körül. Telente pedig az őzek és szarvasok leereszkedve a hegyről a környék kertjeibe, ligeteibe, temetőjébe jártak csillapítani éhüket – jelentős kárt és még jelentősebb bosszúságot okozva a helyieknek. Ezért aztán érthető módon nem volt túl izmos fanklubja a látszatra békésen legelésző vadaknak. 

Hogy szavam ne feledjem: a sűrű sötétben egy ligetecske mellett haladtunk épp, amikor megláttam a kisebb csordát. Mint minden sofőrnek, nekem is a “vadveszély” tábláról ismert kép villant be először egy, a kocsi előtt felugró állat képében, de miután a fékre tapostam, csakhamar felismertem a helyzetben rejlő pompás lehetőséget. A hátul vígan élet-halál harcot vívó testvérpárosnak megmutattam a rendszertanilag némileg pontatlanul “rénszarvasként” beazonosított populációt, mint a terepszemléző Mikulás létezésének minden kétséget kizáró bizonyítékát. Majd kifejtettem, hogy valahol a gazdájuknak is a közelben kell lennie, ha csak így itt hagyta a rénszarvas meghajtású járgányát mindenféle parkoló cédula nélkül. Arra a finom ellentmondásra, hogy egy fia szán nem volt látható a közelben, és egyébként is hó híján némileg indokolatlan lett volna a téli jármű használata – érthető okokból nem hívtam fel fiaim figyelmét. 

Eközben a visszapillantóból figyeltem két ördögfiókám arcát. Igyekeztem nagyon komolynak látszani és jogos sértődésemnek hangot adni, amiért nem hittek nekem… 

Néhány másodperc múlva áldott csend, döbbenet és bizonyosság telepedett a kocsira. Aznap este szó nélkül mentek fürdeni és az ágyba parancsolásnál is elég volt egy kóbor utalást tenni a legelésző szarvas csordára, hogy béke és várakozás lengje be a gyerekszobát. 

Történetem főhősei azóta már pattanásos arcú  kamaszokká serdültek, akik jókat derülnek az iméntieken. Időközben hozzánk hasonlóan ők is varázstalan muglik lettek. De azért néha-néha még látom a szemükben a reményt, hogy a kiszámítható racionalitáson túl, valahol, eldugva azért van még egy kis maradék csillámpor.