A gyerekkor valahol ott ér véget, ahol a mesék fekete-fehérre váltanak. A felnőttkor meg ott kezdődik, ahol hazugságainkkal már nem magunkat, hanem másokat igyekszünk menteni. Most második hazugságom gyónom meg nektek.

Úgy hiszem, szülőként két dolog a legnehezebb. Az egyik: méltósággal viselni, ahogy gyerekünk meglátja az addig tökéletesnek és feddhetetlennek hitt énünk mögött a gyarló embert, a másik pedig a Jézuska-projekt hiba nélküli abszolválása.

Az elsővel még mindig küzdök és nem mondom, hogy épp nyerésre állok, de a másik kihívással talán kijelenthetem: megbirkóztam. (Egy jó darabig azt hittem, én találtam fel ennek hogyanját, de a minap szembesültem vele, hogy az ezért járó innovációs nagydíjról is lecsúsztam.)

Úgy nyolc  évesek lehettek a gyerekeim, amikor a Mikuláshoz hasonlóan egyre többször került szóba, hogy kicsoda is az ajándékhozó Jézuska. Végül is örülnöm kéne, hogy náluk ilyen sokáig kitartott a dolog, ám én még szívem szerint húztam volna egy kicsit az időt. Már foszladozni látszott a csodába vetett hitük, de a bizonyosságra még nem álltak készen.

Féltem, hogy az elvágólagos igazság tönkretehet mindent, legfőképp a belénk vetett feltétlen bizalmukat, mégis, nem lehetett nem észrevenni, hogy a klasszikus “Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat” mesére már egyre kevésbé vevők.

A jeles napon sokszor lestem az ablakból irigykedve, amint a szenteste szürkületében a nagymamáknak és nagypapáknak sürgős sétálhatnékuk támad és ilyenkor kísérőül magukkal viszik kisunokájukat is. Megtelnek a templomok, a betlehemek környékén pedig olyan nyüzsgés tapasztalható, mint a Mona Lisa előtt csúcsidőben. Zsonganak a parkok, a világító ablakú házak előtt elhaladva pedig felragyognak a gyerekszemek, látva a kis Jézus (más opció szerint a karácsonyi angyal) eljövetelének/létezésének kézzelfogható bizonyítékát, a ragyogó karácsonyfát. 

Máshol így szokás… Mi, a témában tanácstalan szülőpár viszont nem tudtuk, hogyan óvhatnánk meg a csalódástól gyerekeinket. Nem volt válaszunk arra, hogyan kerülhetnénk el – amit sok évvel azelőtt a saját szememmel láttam -, hogy az odaköpött igazság nyomán szilánkjaira törik a gyerek hite. Igyekeztünk elkerülni, hogy ikreinknek a gyerek- és felnőttkor közti átmenet járulékos veszteségeként kelljen elkönyvelni az elveszett karácsonyi csodát.

Nem állítom, hogy tökéletes megoldást találtunk a köztes állapot áthidalására, de a szülőség nem is erről szól. Sokkal inkább arról, hogy az adott helyzetre az adott pillanatban – legjobb tudásunk, lehetőségünk és meggyőződésünk szerint – milyen válaszokat vagyunk képesek adni.

Így történt, hogy a jeles napot megelőző este a Jézuska tollat – akarom mondani billentyűzetet – ragadott és levelet írt a srácoknak, amelyben a Megváltó őszintén bevallotta, hogy most hozzánk hasonlóan Ő is időszűkében van. Sok az idős beteg és még több a kisgyerek, akiket meg kell látogatnia, hogy némi fényt vigyen a rideg kórház szobákba, nyomorúságos otthonokba. Bokros teendőivel magyarázta, hogy a karácsonyfánk feldíszítését talpraesett fiaimra testálta és hogy szavainak nyomatékot adjon, az íromány mellé odakészítette a fenyőt meg a díszeket. 

Emlékszem, egy borús, szürke december 24-e reggelén érkezett az enyhén jobbra dőlő gyöngybetűkkel írott levél. A srácok nem igazán értették, hogy mit keres a százéves komódunk tetején egy csupasz fa, alatta meg egy nekik címzett papíros, de amint elolvasták, büszkeség ömlött szét az arcukon. Egy pillanat alatt átérezték a dolog súlyát és felnőttek a feladathoz. Eddig a Jézuska dolga volt meglepni őket a feldíszített fával és  – hogy hogy nem – pont azzal a vágyott dologgal, amiért már hetek óta nyúztak bennünket, de most egy villanásnyi időre ők léphettek a helyére. Arról mondjuk nem szólt a fáma, hogy a levélíró az ilyenkor szokásos esti ajándékosztásra visszatér-e hivatali kiküldtetéséről, de ezt a kérdést mi, szülők sem bolygattuk.

Aznap délelőtt két ragyogó szemű, büszke kiskölök küzdött az égősorral, az üvegdíszekkel, meg a folyton egymásba gabalyodó girlandokkal. Apjukkal néha egymásra sandítottunk és igyekeztünk letörörölni a vigyort a képünkről. 

Este aztán kigyúltak a fények a karácsonyfán, de az én két fiamat csak nem hagyta nyugodni ez a Jézuska dolog. Addig-addig morfondíroztak, míg kiötlötték, hogy a Megváltó mostanra már egészen biztosan végzett a csomagszállítással és valószínűleg az utcánkat járja. Vacsora után felkapták hát kabátkájukat és leiramodtak az utcára. Végignyargaltak a Maros utcai cukrászda majd a nyomtatványbolt előtt egészen a Városmajorig. Már sűrű sötét ült a városon ők pedig bevették magukat a parkba. Ismerős volt számukra a terep és szentül hitték, hogy ha valahol, hát itt biztosan összefutnak Jézussal. Közben öreg este lett és mi azon tépelődtünk: nem biztos, hogy a tuti megoldást választottuk a Jézuska inkognitójának megvédésre.

Amikor nagysokára átfagyva hazakerültek, kissé csalódott képpel mesélték el a történteket. Láttak ugyan egy hosszú hajú, szakállas, a könyvekben látott képekre felettébb hasonlító, informatikus kinézetű egyént, de hiába szólongatták, az valamiért nem akart hallgatni a nevére…

Azért nem tartott túl soká az elkeseredésük, mert mire megérkeztek, az ajándékok már ott várták őket a fa alatt. Erre pedig semmilyen más magyarázat nem létezhetett, mint hogy  elkerülték egymást a Jézuskával.

Minden kedves olvasómnak nevetésben, szeretetben és békében gazdag karácsonyt kívánok!