Sosem kóstolta meg az ételt főzés közben. Beleszagolt a fazék fölött a gőzbe és tudta, hogy mi hiányzik. Most is csak beletartotta arcát a párába és nyugtázta: jó lesz így. Finoman gyöngyözött a húsleves, a zöldségek lassú keringőt jártak a lében. Még egy fél órát hagyja főni, az öreg húsnak sok idő kell. 

Az meg le is telt, mire elmosogatott, végül az ajtófélfába vert szögre felakasztotta kötényét. Megmosakodott, tiszta ruhát vett, a kislányt meg rábízta Sepsicsnére.

A kis fazekacskát egy szatyorba tette, s hogy ki ne ömöljön a lé, a fedőt egy pertlivel az edény füléhez kötözte. Kifelé menet még belenézett a bejárat előtti tükörbe. Elgyötört arc szemezett vele a sötétben. Nem volt abban a tekintetben semmi kacérság. Talán a Jóisten mindet odaadta a nővérének, Ilusnak, neki meg már nem jutott. 

Mindegy, menni kell – gondolta – és csakhamar már a kórház folyosóján kopogott a cipője. A hypó szagú kórteremben egy férfi pihegett az ajtóval szemközti ágyon. A vékonydongájú ember légiesen törtékenynek tűnt. Valószerűtlenül fehér bőrével szinte elveszett az ágyneműben. Hja, a tüdővész, nagy bűvész! Eltünteti az életvidám férfit, aki él-hal a női nemért és a lovakért, hogy aztán a színpad túloldalán, az ágy köré húzott függöny mögül egy haldokló lépjen elő.

Az a régi, sokszor fogadott kis tétekben a lóversenyen, de ha üres volt a zsebe – márpedig ritkán volt másként –, csak gyönyörködni járt a pályára. Azt mondta a szépség az ő gyengéje. Értett is hozzá. A tenyeréből ettek. A lovak is meg a nők is.

Az asszony mindhiába próbálta nem szeretni. Csak sokára kérdezte meg magától, hogy végtére is mit akar tőle ez a jóképű, bronzhajú csapodár. 

Legutóbb akkor, amikor mindenórásan összeesett a zsidó kórház előtt. A kisiető jótét lelkeknek köszönhetően ott született meg a kislány. A jövevénynek az anyján meg a nővérkéken kívül senki nem örült. Pár nap múlva, az orvos határozott tiltása ellenére, karján a csöppséggel hazaállított az asszony. Sose felejti el Ilus arcát, ahogy zavartan összehúzza hatalmas mellein a pongyolát az ágyon cigarettázó férfi mellett.

A beteg fáradt tekintete felélénkült, amikor meglátta az asszonyt és megérezte a szatyorból előkunkorodó húsleves illatot. Engedelmesen hagyta, hogy a nő felültesse az ágyban és párnákkal kitámassza csont és bőr hátát. 

Az asszony belemerítette a pléh kanalat a levesbe és óvatosan megfújva az ételt, etetni kezdte a férfit. Cseppenként nyelt a beteg, cigányútra is ment az első korty. Csend volt, a húsleves illat győzedelmeskedett a hypo szag felett, a nyitott ablakon napfény áradt. Az ihletett pillanatban a férfi rátette súlytalan kezét a nőére és erőtlen, reszelős hangon azt mondta: “Annus! Én a főztödbe szerettem bele.”

Ki tudja, talán a levestől, de erőre kapott a férfi, aki ügyetlen mozdulattal az asszony kezéből kivéve maga elé húzta az aprócska, zománcos fazekat és kanalazni kezdett. Pókszerű, vékony ujjaival kapaszkodott az edény fülébe, mintha sosem akarná elengedni. Fel se emelte a fejét, úgy szólt oda a nőnek: “Nem is tudod, mennyire hiányzott ez nekem. Miből főzted?”

Az asszony elfordult, megigazította az ágy előtt a férfi papucsát és úgy, háttal válaszolt. 

– Lóhúsból. Lóhúsból főztem. – Aztán egyenes derékkal kilépett a kórteremből. Az ajtóból még hallotta, ahogy a férfi beleokád a fazékba.