Napok óta rosszul érzem magam. Iszonyúan fáj a fejem, köhögök, meg egyébként is levegővétel címszó alatt csak zihálásra vagyok képes.

Éjszaka aztán megjön a láz is. 39,7-re fűti fel a testem, amitől hol ledobálom a takarót, hol attól tartva, hogy megfagyok, magamra rángatom.

Mégsem ez a legrosszabb, hanem a láz-körhinta. Ilyenkor először csak finoman, az óramutató járásával megegyező irányba indul el az ágy. Lassan fordul a szoba, mintha egy gigantikus zoetróp közepén lennék. A vajszín-zöld csíkos selyem tapéta függőleges sávjai a pörgéstől egységes spenótszínné olvadnak. Próbálom kizárni a látványt, de az ágy tempót vált és őrületes forgásba kezd. Már nem is szédülök. 

Elhitetem magammal, hogy képes vagyok elviselni a tortúrát, amikor a körülöttem lévő mikro univerzum lassulni kezd, majd egy pillanatra megáll. A halálfélelem megérint, jéghideg verejték ömlik rólam. Ez lenne a vég? – tűnődöm -, ám nincs több időm ezzel törődni, mert a következő másodpercben ellentétes irányba lendül a szoba. A nyavalya űrhajós kiképzésen tesztel. A gyomrom egy darabig bírja, de nemsokára jellegzetes, savanykás íz kúszik a számba. Még maradt bennem annyi önbecsülés, hogy ne okádjam össze az ágyam, elindulok a fürdő felé. A fajansz peremének hűvöse jólesőn hűti homlokom. Visszabotorkálok az ágyamba, azonnal mély álomba zuhanok.

A csengőre ébredek. Erőtlen vagyok, hányásszagú és izzadt. Fogalmam sincs, hány óráig, hány napig aludtam. Odakinn szikrázóan süt a nap, bántja a szemem. Nem akarok senkit sem látni, mégis ajtót nyitok. Ő áll ott. Most máshogy néz ki, mint amire emlékszem – talán a nappali fény miatt – de a mosolya ugyanaz.

Magához húz, és bár jól esik az érintése, azért jelen állapotomban zavarba jövök a közelségétől. Érzem a szívverését, a nyakán lüktető eret. Hozzásimulok, arcom a vállgödrébe fúrom, magamba akarom szívni az illatát. Azt a cédrus, tölgymoha, borostyán és petrezselyem illatot, amihez foghatót sosem éreztem még és amibe azonnal beleszerettem. Mélyet sóhajtok, mintha csak a viszontlátás öröme szakadna ki belőlem, közben finoman szimatolom a bőrét, de semmi. Nem érzem az illatát. 

Szétnéz a verejtéktől lucskos ágyamon, az egyedüllét reménytelensége bűzölög mindenütt. 

Teát főz, ágyneműt húz, lefürdet. Babrál a csappal, sokáig hagyja folyni rám a langymeleg vizet. Gyengéden mossa a hátam, majd visszakísér – immár tisztán és jószagún – a frissen vetett ágyamba. Annyi törődés, aggodalom van a mozdulataiban, amennyit meg sem érdemlek. Másodszor látom őt.

Különös, de nem emlékszem egészen pontosan, hogyan jöttünk össze. Először azon a szigorúan titkos partyn találkoztunk, amelyre Etienne barátom vonszolt el engem. A híreket hallva ugyanis eszem ágában sem volt elmenni a járvány kellős közepén erre a sznob hacacáréra, de Etienne – aki gimis korom óta a legjobb barátom – a gyenge pontomat: az egómat kezdte el birizgálni.

Mindig is egy lányos arcú srácnak tartott, akinek fura, az átlagnál messze jobb orra van. Már az iskolában hüledezett, amikor pontosan megmondtam, hogy az intenzív vegyszerszagot árasztó köpenyében mikor fordul be a folyosónkra a kémia tanár. 

Tudta, hogy a bőrápolási piac egyik középvállalatánál másodvonalas parfümőrként nagy reményeket fűzök frissen kikísérletezett saját lakásparfümömhöz. Ezzel együtt azzal is pontosan tisztában volt, hogy amilyen magabiztosan mozgok a párlatok között, olyan esetlen vagyok az üzletben. 

Etienne, a tökéletes ellentétem. Ő a termetes, gyakorlatias flamand, én a vékonycsontú, túlontúl lányos arcú, munkamániás, ám idealista francia. Etienne az az ember, aki pontosan tudja, melyik ajtó merre nyílik, én meg az, akinél a színeknek is illata van.

Hogy hogy csinálta, nem tudom, de nekem is szerzett meghívót erre a szigorúan zártkörű, illegális partyra. Ő ilyen. Nagydarab, nagyszívű. Nem a múlt héten felszedett dekoratív barátnőjét, hanem engem vitt el a találkozóra, csak azért, hogy összeismertethessen azokkal a nagykutyákkal, akik két whisky között milliókról döntenek.

Egy itallal a kezemben ott ügyetlenkedtem, miközben igyekeztem oldottan szóba elegyedni a vendégekkel. Elképzelem, mennyire szánalmasan festhettem. Etienne persze hírből sem ismerte a szorongást. Fesztelenül mozgott a bölények között. Harsány volt és közönséges, mégis észrevétlenül ő irányította a beszélgetést. Italt töltött, trécselt, bókolt, hízelgett, hangosan röhögött, majd a kellő pillanatban mellettem termett, hogy egy-két okos megjegyzéssel rám terelje beszélgetőpartnerem figyelmét, akinek így inkább egy szerény, de ígéretes parfümkészítőnek tűnhettem, mintsem egy totál béna kezdőnek, aki élete nagy dobására készül.

Néhány embert ugyan látásból ismertem a társaságból, mégsem voltam közéjük való. Csak egy első bálozó, akinek minden szerencsétlenkedése ellenére egész jól sikerült a bemutatkozás. Az egyik meglehetősen spicces hotellánc tulajdonos ugyanis, akit Etienne egy ordenáré viccel megnevettett, szorosan átölelte a nyakam és arcomba erős brandy szagot lehelve arról beszélt, hogy Taiwanon hamarosan négy új szállodát építtet, ahol rám is számít.

Nem voltam részeg, most is fel tudom idézni az arcokat, de arra furcsa mód már nem emlékszem, Vele hogyan találkoztam. Lehet, csak elment mellettem és én egyszerűen beleszerettem az illatába. Akárhogy is történt, a következő pillanatban már egy gyömbérsör fölött beszélgettünk, néhány óra múlva pedig szorosan ölelt magához az ágyamban.

Amikor hajnalban felöltözött és szó nélkül elment, ugyanazt az elégedettséget éreztem, mint eddig bármikor, amikor aktuális partnerem virradat előtt illemtudóan lelépett. 

Amint az ajtó halkan bezárult mögötte és a neszek elhaltak, a lakás egyszerre végtelenül üressé vált. Egy pillanat alatt foszlott nevetségesen semmitmondóvá a falon az olasz zöld és vajszínű csíkos selyemtapéta, a számos, kiaggatott kortárs festmény és minden, amit eddig fontosnak hittem. Az egyedüllét megszűnt a korábbi komfortos létforma lenni, helyét egy nyúlós, hideg érzés vette át. Egyedül maradtam és ezért jogom volt haragudni rá.

Különös ízlése van a gondviselésnek, mert valamiért mégiscsak fontos lehetek neki. Üzletet ajánlott és én elfogadtam…

Most, amikor ezeket a sorokat írom, nyolc hónapja egy pár vagyunk. Nem költöztünk össze látványosan, nem volt fogkefés fürdőszobai offenzíva, csak magától értetődő, csendes együttlét. Hála neki, három hét szobafogság után felgyógyultam. A nagy üzlet közben naná, hogy elúszott, a kovid a taiwani hotelprojektet is hazavágta. 

Minden maradt a régiben. Majdnem minden. 

Csak a cédrus, tölgymoha, borostyán és petrezselyem illata hiányzik. Azt már nem érzem. 

Mint ahogy semmilyen más illatot sem. 

Ha tetszett ez a momológ blogbejegyzés, szívesen látlak hivatalos weboldalamon a szovegszabasz.hu-n, ahol minden olyan témát megtalálsz, ami a szöveges tartalmakkal kapcsolatos.