Reggel fél hatkor a fóliasátorban már olyan forróság volt, mint egy katlanban. Az öreg az utolsó kannát eresztette csurig és meglocsolta a szélső paradicsombokrot. Ahogy a víz a levelekhez ért, jellegzetes, erős illat csapta meg az orrát. Ilyet csak földközelben lehetett érezni, a zöldségesnél, ahol napokkal korábban, félig éretten leszedett paradicsomok haloványkodnak, nem. 

Egy pillanatig büszkeséget érzett, majd hirtelen beszaladt a hátsó udvarba egy műanyag rekeszért, amit telipakolt friss, víztől gyöngyöző paradicsomokkal. Eladom és veszek szegénykémnek gyógyszert, ha már nem futotta rá a héten – gondolta és fürgén gumipókozta is fel a degeszre tömött ládát a bicikli csomagtartójára. Épp indult volna, de a kapuban megálljt parancsolt neki a szükség, a kényszerű kitérő után viszont pár perc múlva már a városi piac felé tekert.

Sokszor járt itt, amikor a nejét hozta el vásárolni, de ő maga eddig még sohasem árulta itt a portékáját. Az igazság az, hogy sehol sem árult még, bár elsőre nem tűnt bonyolultnak a dolog.

Tétován körülnézett az őstermelők során, aztán kiválasztott egy üresen álló pléh asztalt. Még épp csak gyülekezni kezdtek a háziasszonyok, amikorra elhelyezkedett. Viaszosvászonnal leterítette a standot és kitett egy konyhai mérleget. A kompozíció megkoronázásaként középre helyezte a nagy láda paradicsomot. 

Ha körülnéz, észrevette volna, hogy mindenhol – még az övénél satnyább, zöldebb, ütődöttebb portékákon is – ott virított az árcédula. De nem nézett szét. És persze, az sem jutott eszébe, hogy a piacozás joga pénzbe kerül. Ez csak akkor vált nyilvánvalóvá számára, amikor az önkormányzat felé nyargaló felelőse fennhangon hangon közölte, hogy a helypénz ötven forint. Ötven forint… – gondolta lehangoltan a férfi. De ha már elbicikliztette ide a gyönyörű paradicsomait, nem múlhat ennyin a dolog! Rásandított a rekeszre és elégedetten nyugtázta: terménye biztosan eladja majd magát. Nadrágzsebéből előkotorta tárcáját, amiben az utolsó ötvenese árválkodott, azt adta át a hatóság emberének. Kapott is valami papírost, hogy most már délelőtt 10 óráig hivatalosan árusíthat itt.

Ő pedig beállt a stand mögé és éppolyan szépen próbált mosolyogni, mint a pirosló paradicsomai. Mellette jobbról meg balról is hétpróbás kofák kellették az árujukat. Fennhangon dicsérték a zöldségüket, túlharsogták egymást. 

Emberünk cserzett kezét a háta mögött összekulcsolva csak állt, csak állt a tűző napon. Nem szólt az egy árva szót sem. Talán nem is tudta, mit mondjon. Pedig sokan megfordultak a pléhasztalánál, üzletet mégsem kötött. Eltelt egy óra, talán kettő is, mire végül egy szikár asszony megszólította. – Mibe kerül a paradicsom kilója? – Ötven forint, kezit csókolom – válaszolta meglepetten az öreg. A nő még egyszer végigmérte a kínálatot, majd elkezdett válogatni a hibátlan áru között, s kisvártatva már pakolta is a kiválasztott zöldségeket a mérlegre. Egy kiló húsz dekát mutatott a műszer. – Ötven forint lesz – tartotta oda se nézve a markát a férfi és a pénz, a csillogó ötvenes belehullott hatalmas tenyerébe. 

Kicsivel később elégedett főhősünk megint felvette “gárdista” tartását a nagy halom pirosló paradicsom mögött. Egy ideig bírta az ácsorgást, ám valahogy mégsem volt neki sehogy se jó. Egyik lábáról a másikra állt, lépkedni kezdett a pinduri asztalka mögött, de csak nem találta a helyét. Aztán egyszer csak nagyon is világossá vált számára, mi a baj: nyilalló fájdalom, erős vizelési kényszer hasított belé. Régóta kínozta ez a nyavalya, de hogy most, itt a piac közepén törjön rá, sose hitte volna. 

Maga sem tudta, hogy a kín vagy a megszégyenülés lehetősége ijesztőbb-e számára. Újra gyerek volt és újra félt. Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, végül mégis legyűrte a teste.

Nem hagyhatom itt a paradicsomokat és a mérleget! – futott át rajta, de nem nagyon volt ideje tépelődni, mert minden eddiginél parancsolóbban hasított belé a szükség.

Mit bánta már ő az árut meg a viharvert konyhai mérleget! Futásnak eredt a piac sarka felé, ahol emlékei szerint régen egy koszlott nyilvános illemhely árválkodott, bár ő még sohasem használta. Ott volt az most is. 

Sötét, baljós lépcsősor vezetett le a mélybe, emberünk kettesével szedte a fokokat. A grádics aljában, a bejáratnál egy aprócska mamóka ült unottan, előtte pléh tányér kartonpapír táblával: A WC használat 50 Ft. A ziháló öreg elgyötörten nézett a feliratra, majd mint akit legyőztek, erőtlenül megadta magát. Nadrágzsebéből előkotorta tárcáját, benne az aznapi bevétellel és belehullajtotta az érmét a tálkába.

Még vagy két órát strázsált a standján. A nap már magasan járt, de aznap nem volt több vevő. Szedelődzködtek mellőle az árusok, a kiürült kosarak, ládák eltűntek az autók csomagtartójában, a piac lassanként elnéptelenedett, neki sem volt már értelme maradni. Sokáig szöszmötölt míg a rekeszt felkötözte a biciklire. 

Hazaérve a paradicsomot szótlanul a konyhaasztalra tette. – Hát, nem kellett senkinek, édesem? – nézett rá kérdőn a felesége.

Nem  – dünnyögte a férfi kerülve a nő tekintetét és elindult a kert felé.