Arankám! Hozzál má’ még egy fröccsöt nekem! De most ne olyat, mint az előbb. Az túl savanyú volt, csak olyan „éppen hogyot” csinálj! – szólt Janó bácsi a fotelból és kinyújtotta felesége felé a poharat.

Aranka néni letette az állólámpa tövébe a keresztrejtvényét, szuszogva felállt és kiment a konyhába fröccsöt gyártani. Most még jobban figyelt, hogy mennyi bort tölt a pohárba, majd ráeresztette a szódát. A szifon fröcsögve lehelte ki a lelkét.

Janó bácsi a távirányítóval babrált. Valahogy sehogy sem találta a nótacsatornát. Aztán egyszer csak rálelt, fel is tűnt a képernyőn egy elhasznált táncdalénekes valami rózsáról dalolva. Aranka néni meg közben egy megértő mosoly kíséretében a kezébe nyomta az üveg poharat.

Nagyot húzott a férfi, elégedetten törölte meg kockás ingujjával a száját. – Látod, Arankám! Ez az igazi! Így szeretem. Bár a szóda már kicsit gyenge, legközelebb csinálj hozzá újat. De most már ez is jó lesz – és a tévé felé fordította fejét.

A lámpa alól felvette keresztrejtvényét a pufók asszony. Paradicsom, tizenegy betű… Lehuppant a karosszékébe és újra kurblizta agytekervényeit. Nehezen kaparta elő a mélyből a szavakat, de érezte, hogy a feladat megolajozza csikorgó memóriáját. Vízszintes, függőleges. Már majd’ a felével végzett. A skandináv rejtvényeket szerette, azokat, ahol a picurka négyzetekben áll a feladványként megadott szó. Ha eltalálta a helyes megfejtést, egészen műveltnek érezte magát. Talán még egyszer egy tévés vetélkedőbe is benevez.

A betűk csaknem megtöltötték az összes rubrikát, amikor megcsörrent a telefon. Ancsáék jelezték, hogy jönnek.
Összerezzent Aranka néni. Vasárnap délután volt. A csirkepaprikás maradéka nem lesz elég a lányáéknak – gondolta –, különben is, estére is kell abból a Janónak. Olyan jóízűen ette.

Felkászálódott a karosszékből, kicsit meghúzogatta fájós derekát és kiment a baromfiudvarba. Negyed óra múlva egy kopasztott csirkével tért vissza, amiből kisvártatva meg egy nagy halom, illatozó rántott hús lett. Épp idejében. Már a kötényét oldotta, amikor betoppant a család.

Szempillantás alatt eltűnt a hús. Aranka meg meg nem állt a konyhakredenc és az étkezőasztal között. Kávét hozott, jó erőset. Magának is töltött egyet, mikor sóhajtva elhelyezkedett a hokedlin. – Milyen süteményt sütöttél nekünk? – csivitelte a három éves Zsófika, mire apja rászólt. – Mér’ nem hagyod má’ békén nagyanyádat? Most ült le!

A férje személyében előlépő védőügyvédet viszont Ancsa tromfolta le: – Hagyd már! Anyu csak akkor boldog, ha elláthat minket. Nézd már, most is hogy nevet!

És tényleg, Aranka néni arcán egy halvány mosoly futott szét. Aztán felegyenesedett, kiment a kamrába, kekszmorzsát, kókuszreszeléket meg lekvárt hozott elő és míg a társaság fecsegett, összeütött egy gyors süteményt.

A desszertnek sem jutott több idő, mint a rántott csirkének. A három unoka, a lányáék, meg a nagy étvágyú Janó pillanatok alatt elpusztította. Ő meg összeszedte a mosatlant, megegyengette fájós derekát és leült a családja körébe. Alig ért a székhez, amikor a három gyerek közül a leghuncutabb, a kis Zsombor bújócskázni hívta.

Ellenkezett, talán csak megszokásból, talán csak fájós csontjai miatt, de a végén nagyon ügyesen elrejtőzött a függöny mögött. Nem is találta volna meg soha a kisfiú, ha Aranka egy halk puffanással nem ér arccal földet.

Ott feküdt élettelenül az asszony. Keze-lába szerteszét, valami végtelenül groteszk, nevetséges pozitúrába rendezve. Szoknyája is illetlenül felcsúszott a térde fölé, a kiérkező mentősök igazgatták el rajta.

De Aranka nénit, született Mányai Arankát ez nem érdekelte. Addigra ő már egy vakítóan fényes ösvényen lépdelt. Évek óta most érezte először könnyűnek magát. Nem szuszogott, nem fájdította a derekát. Rémlett, talán látja is Janót, Ancsát meg a gyerekeket, akik mintha messziről integettek is volna neki, de most annyira szép volt minden, hogy nem volt szíve otthagyni a helyet. Még soha életében nem volt ennyire önző, ennyire szabad és ennyire boldog egyedül. Nem is akart már sehová sem menni.

Paradicsom, tizenegy betű – villant az agyába és képzeletben már írta is keresztrejtvény 27-es vízszintes sorába a megfejtést: mennyország.

– Arankám! Hát mé’ hagytál itt! Ki fog nekem most már fröccsöt hozni? – zokogott fel őszinte fájdalommal Janó bácsi hangja a háttérben sírdogáló család kórusából.

A ragyogó táj halványodni kezdett, a szoba és az ijedt hozzátartozók képe viszont egyre élesebb lett. A könnyáztatta, barázdált férfiarc láttán az asszonynak szörnyű lelkiismeretfurdalása támadt. Tétován megállt a sugárzó fényben, majd engedelmesen visszafordult.

Az újraélesztést végző mentősök csak annyit láttak, hogy erőtlenül, szóra nyílik a szája és a másfél percig özvegy urának halkan odasúgja:
– Jól van Janó, jövök már. Majd csinálok friss szódát.